Hogy milyen érzések és hangulatok, milyen egzisztenciális kapacitások fonódnak hozzá a várakozáshoz? – Rendszerint attól függ ez, mire vagy kire várunk. S nemcsak a létezés bizonyosságával, tartalmával és milyenségével kapcsolatos kérdéseink fogalmazódnak meg, nemcsak az adott helyzetekben alkalmas válaszaink hiányozhatnak, vagy őrlődünk épp a lehetséges válaszok között, hanem a létező dolgok számontartásával (tehát egyfajta leltárral) összefüggő dilemmáink is a bizonytalanság alakját ölthetik magukra.

Advent idején – az ünnepköri szokásrend követése mellett – találkozhatunk Pilinszky Jánosnak a várakozásról szóló gondolataival is. Több mint fél évszázaddal ezelőtt, egy 1974-es adventi jegyzetében írta, hogy a „várakozás megszentelése” azzal a felismeréssel rokon, amely szerint „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. A felfedezés öröme, a megérkezés csodája ugyanis még erősebb, ha az „ismerős” jelenlétével teljesedik be a várakozás – ahogy Pilinszky fogalmazott: az ismerős szeretet szabadít meg a birtoklás görcseitől, illetve az ezzel együtt nehezen viselhető „hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulásától”.

A Hitünk titkairól című jegyzetpár e második részéből vett idézet vált az adventről való beszéd gyakori fordulatává, ám az első szakaszra ritkábban utalunk. Ott arról van szó, hogy minél előrébb tartunk a mindenség titkainak föltárásában, a „megismerésünkkel hatványozott arányban nő az új és újabb ismeretlenek száma”. A gondolat nem volt új, az arisztotelészinek tartott aforizma szerint „minél többet tudunk, annál többről tudjuk, hogy nem tudjuk”. (S nem is Arisztotelésznél, hanem Platón szövegében bukkanunk erre, a Szókratész védőbeszédében a bölcsesség ismérveként írva le, hogy amit nem tud, arról nem is véli azt, hogy tudja; s ebből ered az úgynevezett Dunning–Kruger-hatás, „a fölény illúziója” is, mely szerint az alacsonyabb tudásszinttel rendelkezők hajlamosabbak túlbecsülni saját képességeiket.)