Isten közösségre lépett velünk (2). Mindent innen nézve szemléljünk! Istennel megélt üdvözítő, örök közösségünk következményeit Ámósz próféta hét képen keresztül mutatja be. Ezekkel azt hangsúlyozza, hogy bizonyos események felbonthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz. Például ha az oroszlán morog a barlangjában, akkor biztosan zsákmányt fogott, vagy ha az oroszlán ordít, rettegnek, akik hallják (3–6). Isten közösséget kötött népével, velünk, kiválasztott minket. Isten Igéje egyértelműen rámutat arra, ami állandó kísértésként mindig fenyeget minket: a jólétből fakadó hitetlenség, önzés, mások kihasználása, elnyomása. Itt Isten népéről van szó, rólunk, akik közösségben vagyunk az Úrral, és rosszabbá lehetünk, mint a pogányok (9–10). Ő az ítélettel, a büntetéssel is bűnbánatra hív bennünket. Ámósz joggal hangsúlyozza: megtérés nélkül ne reménykedjünk abban, hogy megmenekülünk (11–15). Az azonban lehetetlen, hogy akiket Isten kiválasztott, akiket üdvözítő, örök közösségébe vont, azokat elengedje, és ne tartsa meg őket. Nem hiába ragadjuk meg az „oltár szarvát”, nem hiába ragadjuk meg az Úr kegyelmét, ő ugyanis előbb ragadott meg minket (Fil 3,12). Akik azonban ebben a szent megragadottságban élnek, ha elbuktak is, nem élhetnek vissza pogány módra ezzel a kiválasztó kegyelemmel.

Jn 3,31–36.

282. dicséret

Rettenetesek Izráel bűnei, rettenetesek az isteni csapások (6–11) és azok eredményei is. Isten népe ugyanis mégsem tért meg (6). Ilyen rettenetes lenne az Isten hatalma? Ilyen rettenetes lenne megállni az élő Isten színe előtt (15), az ő kezébe esni (Zsid 10,31)? Isten hatalma Jézus Krisztus megváltó szeretetében lett számunkra valósággá, megszólítóvá. Akik az Úr gyermekei, azok meghallják a krisztusi szelíd szót is, akik pedig nem az övéi, azok a dörgedelemre sem térnek meg. A megtért ember számára Isten színe előtt lenni nem rettenetes, hanem üdvözítő valóság. Nemcsak készül Isten elé, hanem egész életét az Úr színe előtt éli, az ő megtartó kegyelmébe kapaszkodva. A megtért ember tudja, hogy bűneire van bocsánat, ezért az Úr erejével bűnbánattal leteszi és el is hagyja azokat. Bizonyos az Úr megtartó kegyelmében, ezért neki Isten színe az egyetlen kegyelmes, üdvözítő, mindent véglegesen és maradéktalanul megoldó valóság. A megtért ember mindennap megáll az Úr színe előtt, hogy a megtartó kegyelem bizonyosságában erősödjék. Ez pedig nem rettenetes, hanem az egyetlen jó dolog az életünkben.

Jn 4,1–10.

237. dicséret

A próféta a hallgatás szükségességére hívja fel a figyelmet (13). Gonosz időkben ez a prófétai parancs. Ezeknek az időknek a jellemzője az, hogy bármit mondunk, félreérthető, kiforgatható, mert mindenki a saját érdek- és értékrendszere szerint lát, és aszerint értelmezi a hallottakat. Minden emberi állásfoglalás csak dagasztja a bajt, minden kimondott szó sebez. A próféta ebben az összefüggésben is említi, hogy gyűlölik azt, aki megmondja az igazat a kapukban, és azt, aki dorgálja a másikat (10). Nem arra van most szükség, hogy dorgáljunk és megmondóemberek legyünk. Akkor inkább hallgassunk, mert gonosz idők ezek! Mégis szólni kell! Urunk üzenetet bízott ránk. Ámósznak is szólni kellett: ahogy az oroszlánnak üvöltenie kell, ha éhes, a prófétának szólnia kell, ha az Úr üzenetet bízott rá (2,8). Jézus Krisztus feltámadása óta mindig van mit mondanunk nekünk, az Isten népének, és ezt mondanunk is kell, mert ha mi nem szólunk, akkor a kövek fognak kiáltani (Lk 19,40). Olvassuk végig ezt a prófétai fejezetet, és fordítsuk le jogosan intő üzeneteit – a feltámadott Jézus Krisztusra feltekintve – evangéliummá (Zsid 12,2). Ezt hirdethetjük mindenkor: az Úr kegyelmét! Ha az Urat keressük, akkor élünk (4). Számunkra egyetlen állásfoglalás létezik: a feltámadott Úr mellett, az ő ügye, evangéliuma mellett, az örök élet és e világban az újjászületett élet igéje mellett.

Jn 4,11–18.

42. zsoltár

Nem tudom, vannak-e gondtalan emberek. Amíg van halál, van gond is, noha csakis hitben lehet alázattal emlékezni a halálra, és mégis reménységgel túllátni azon. Hit nélkül az ember pótcselekvésekkel menekül a halál elől. A próféta így szól: „Jaj a gondtalanoknak a Sionon!” (1) A legnagyobb baj az, amikor Isten népe lesz hitetlenné, ebből következően gondtalanná, önhitté, felelőtlenné és erőszakossá. Ámósz ezt kiáltja vádként Isten népének. Mindenki a maga ügyével foglalkozik, és Isten ügyére nem gondol, annak jövője nem okoz neki gondot. Az Úr megítéli ezt az állapotot. Az ő népe nem lehet terpeszkedően mulatozó. Isten népét ebben a világban szent nyugtalanság, áldott gond gyötri, hiszen az Úr ügyében jár követségben itt. Persze tartós gondok között még a szent életben járva is felemésztődünk. Eljön az idő, amikor az Úr leveszi a gondokat rólunk. Maradjunk meg ebben a reménységben! Addig azonban hitben hordozzuk azokat a terheket, amelyeket nem tehetünk le, amelyeket az Úr helyezett ránk, és legyen hűséggel gondunk az ő ügyére!

Jn 4,19–26.

165. ének

Amacjá és Ámósz vitája (10–17) nem arra mutat rá, hogy a hivatalos, „pénzkereső” próféta az elhívás nélküli, hamis próféta, a másik pedig az elhívott, az igazi. Azonban döbbenetesen rátapint annak a veszélyére, hogy a hivatalos próféták elkényelmesednek, és észre sem veszik, amint hűtlenné lettek ahhoz az Úrhoz, aki egyedül képes megtartani és kiteljesíteni az életet. Többféleképpen kísért minket ez a veszély. Egyrészt ma úgy fenyeget minket, hogy csak a szeretetről szólhatunk, és a szeretet nevében mindent el kell néznünk, miközben mindent feladunk már, amit az Isten ránk bízott és ami egykor a miénk volt. Másrészt úgy fenyeget, hogy tisztán és prófétai módon hirdetjük az Igét, csak éppen a krisztusi szeretet nincs meg bennünk, sőt, szinte élvezettel és harsányan hirdetjük az ítéletet. Mindkettő zsákutca. Ámósz próféta nem kötött alkut, hirdette az Úr – adott, jóléti helyzetre vonatkozó – ítéletes szavát, nem félt, hű maradt (10–17). Ugyanakkor féltő szeretettel szólt, közbenjáró könyörgést mondott azért a népért, amely ellen prófétált, mert azt akarta, hogy megtérjenek, éljenek és Isten könyörüljön rajtuk (1–9).

Jn 4,27–30.

286. dicséret

Félelmetesen szól a próféta. Remegjünk csak bele! Nincs remény! Az Úr sosem felejti el azt, amit műveltünk és művelünk (7). A legsúlyosabb, hogy mindezeket Isten népe műveli. A próféta részletesen felsorolja: csak a hasznot, a többet várjuk, ezért hamis mérleget használunk, miközben nem törődünk a másikkal, a kiszolgáltatottal, az „istentiszteletünk” is csak ezt a haszonlesést leplezi (4–6). Nincs remény! Beérett a gyümölcse engedetlen életünknek. Amikor rádöbbennünk, hogy éhségünk és szomjúságunk az Úr után, az ő Igéje és az ő megváltó szeretete után eped, akkor már késő lesz, hiába támolygunk: elesünk és nem kelünk fel többet (11–14). Általánosabban, itt az Isten nélküli emberlétről van szó. Ne tiltakozzunk a többes szám ellen: rólunk szól ez a szakasz. Nincs kivétel. Gondoljunk csak bele: milyen reménytelen az emberi élet. De éppen ebben a teljes reménytelenségben tapasztalható meg a valódi reménység. Ezt a reménytelenséget, elhagyatottságot a mi Urunk, Jézus Krisztus tapasztalta meg a kereszten, hogy számunkra legyen megoldás. Aki érti, miről van szó, az megragadhatta ezt a felfoghatatlan kegyelmet. A „sosem”-ben rejlik a mégis bizonyossága. Ez túlhalad minden emberi logikán, ez mindenestől az Úrnál van. Van remény és teljes, örök, maradandó megoldás!

Jn 4,31–38.

396. dicséret

Isten érintése kifejezi az ő szuverenitását. Az ő érintése hitre vezeti az övéit. Isten Úr volta ugyanis alázatra, bűnbánatra, Isten előtti hódolatra hív, és éppen az az ítéletünk, ha azt gondoljuk, ránk az ő hatalma nem vonatkozik. Isten kegyelme az, hogy amikor ő megérintett minket, akkor megrendülhettünk és leborulhattunk őelőtte. Ez a leborulás az Úrra hagyatkozást jelenti azzal a bizonyossággal, hogy ő mindent szépen intéz, megőrizve minket még a halálon túl is. Hogyan lehetséges, hogy a ma embere nem tud megrendülni az Úr előtt? Aki pedig nem képes erre, az minden tekintetben rendíthetetlen lesz, érzéketlen és irgalmatlan, mint aki önmagán kívül senkin és semmin nem tud megrendülni. Milyen döbbenetes, hogy Isten az, aki megrendült rajtunk, a mi „halálos” életünkön. Isten érintése Jézus Krisztus. Őbenne felállítja életünk összedőlt sátrát, kijavítja annak réseit, és olyanokká leszünk, mint hajdan, amikor ő eredeti szentségben és jóságban megalkotta az első embert (1Móz 1,26–31). Isten Jézus Krisztusban birtokba vett bennünket, az ő tulajdonai vagyunk, biztonságban vagyunk (11–12). Az ő érintése helyreállítja a teremtett világot is (13–15). Másokért is – mindenkiért – közbenjáró könyörgést mondunk szüntelenül, hogy az Úr érintse meg őket a Jézus Krisztusban.

Jn 4,39–42.

511. dicséret