Harminc éve, hogy a beszorított egyházi állapotok véget értek, és gyülekezeteink szabadon élhetik az életüket. Mennyi dolog lett természetessé, amelyeket én lelkészgyerekként a hetvenes-nyolcvanas években el sem tudtam volna képzelni!

Három évtized múltán már az sem tűnik fel, hogy sok új szolgálati lehetőség elveszítette a varázsát. Sok dolog megszokottá lett, bekerült a járandóságok kategóriájába. Már fel sem tűnik, milyen rendkívüli a létezésünk, a heti munka- és szolgálati rendünk, az utazásaink és a találkozásaink, a kikapcsolódásunk és a szabadidőnk, a kijárásunk és a közlekedésünk, a közelség és a barátkozás, az istentisztelet és a zavartalan egyházi élet.

Beleszürkültünk a természetesnek vettbe, amelyre rá lehet unni, amelybe bele lehet fásulni, amelyet lehet kevesellni, amely miatt lehet panaszkodni.

Igehirdetésünk és igehallgatásunk folydogálására gondolva belém hasítanak Jézus fájdalmas szavai: „Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól még az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé.” (Lk 8,18) A világjárvány kijózanító. Templomban és templomon kívül, szószéken és online térben, ünnepeinkben és hétköznapjainkban súlya lett a „van”-nak és a „nincs”-nek, a „pozitív”-nak és a „negatív”-nak, az „adatik”-nak és az „elvétetik”-nek.