A nyugalom Isten ajándéka az életünkben. Itt ugyan törvényként, rendelkezésként olvasunk erről, de az ő parancsainak betartása mindig megajándékozza az embert. Ez a nyugalom nekünk adatik minden hetedik napon, és kibontakozik minden hetedik évben, az úgynevezett szombatévben. Ez a nyugalom érvényesül minden hétszer hét esztendő utáni ötvenedik évben. A szombatévben még a földet sem művelték meg, pihenni hagyták (1–7). Az ötvenedik évben pedig jött az örömünnep, az elengedés esztendeje (8–22). Ilyenkor mindenkire visszaszállt időközben eladott birtoka, jeleként annak, hogy a föld és minden vagyon valójában az Úré, nem sajátítható ki végleg (23). Mindenki visszakapta az eredeti tulajdonát, felszabadították azt, aki eladósodott (25,41). Isten nem engedi meg azt, hogy mindent és mindenkit határtalanul kiszipolyozzunk. Az örömünnep éve annak a nagy szabadulásnak az előlege, amikor Isten elengedi sokféleképpen tönkrement életünk minden adósságát, és visszaadja eredeti „tulajdonunkat”, az élet teljességét. A nyugalom éve kiteljesedik az örök életben, és hit által már itt van bennünk, közöttünk, hiszen Jézus Krisztus meghalt és feltámadt – van minek örülni.

Jn 13,31–35.

395. dicséret

Ez az igeszakasz rámutat arra, hogy miért van szükségünk megváltásra. Olyan problémákról olvasunk, amelyek azóta is kínozzák a világot, és emberi erővel soha nem oldhatjuk meg azokat. Az ige itt egyértelművé teszi, hogy az örömünnep az ő népére vonatkozik, a testvérekre. Isten törvénye védi az ő népét, hogy a testvérek odafigyeljenek egymásra, ne bántsák, ne gyötörjék egymást kegyetlenül (43), és aki közülük tönkrement, az nyerje vissza minden vagyonát az elengedés nagy évében. Az Úr cselekvése, ha az Isten országából legalább a testvérek közösségén belül elkezd megvalósulni valami már e világban (35–43; 46–54). Isten megváltó szeretete nem engedi, hogy egymást végérvényesen rabszolgává tegyük, és egymás felett uralkodjunk. Mikor, miként, hogyan, hol valósulhat meg ez a csoda? E világban ezt csak hitben járva lehet megtapasztalni, ezernyi csata és ellentmondás között. Megváltás kell, de van Megváltónk! Nem mi fogjuk ezt a kérdést megoldani, és nem „itt”. A magunk körében azonban Isten országát kell hirdetnünk, élnünk és építenünk. Legyünk a megváltó Úr eszközei!

Jn 13,36–38.

445. dicséret

Isten törvénye világosan fogalmaz: ha megtartjuk az Úr parancsolatait, áldást tapasztalunk, ha nem tartjuk meg, akkor átkot. E világban minden nyomorúságunk abból fakad, hogy az Istent nem féljük, és emiatt a másik embert nem tiszteljük (Lk 18,2). Az Úr nélkül nincs áldás, csak nyomorúság. Nélküle hiába dolgozunk: bizonytalan és ideig való minden eredmény (20). Az Úr nélkül élve menekülünk, noha senki sem üldöz (17), eszünk, és nem lakunk jól (26). Az Úr nélkül gőgösek, noha alávalóan gyávák vagyunk (36). Sok szörnyűséget gondolunk, látunk, művelünk (16), míg végül pusztasággá lesz a földünk, halálosan szétszórt, elevenen rothadó lesz az életünk (33; 39). Csakis az Úrral tapasztalhatjuk meg az áldásokat (3–12). Ezek messze túlmutatnak a földi életünkön, hiszen az Úr áldásának lényege, hogy fenntartja velünk szövetségét „itt” (9) és a földi életen túl is. Ezt a csodát Jézus Krisztusban mutatta meg nekünk. Ő akkor is szeret, ha megszegtük szövetségét, de nem hagy bennünket halálos nyomorúságainkban, hanem megszabadít, mennyei erőt ad és megvált, mert nem veszhetünk el akkor sem, ha testi szemekkel nézve mindent felemészt a halál. Akit az Úr szeret, annak ad eleget (Zsolt 127,2).

Jn 14,1–6.

475. dicséret

Isten büntetése kiválasztott népe számára kegyelem. Felrázza, megtérésre segíti őket, hogy ráébredjenek megváltó, megtartó, soha el nem múló szeretetére. Aki számára Isten büntetésében felragyog a kegyelem, megtérve az Úrhoz az Isten népének tagja lesz, és visszavonhatatlanul érvényesek rá az ígéretek. A kiválasztottság jele többek között ez, amely soha nem tehet gőgössé. A megtérő megvallja bűneit, hűtlenségeit, azt, hogy nem számolt az Úrral, sőt szembeszállt ővele (40), megalázkodik és békével hordozza büntetését (41–43). Megtisztulnak zavaros emberi kapcsolatok, megbékülnek életek, még a lakott föld is megpihen, fellélegzik (43), ha határtalan önzésünkben megállít és megtérésre vezet bennünket az Isten. A megtérő megtapasztalja Isten bűnbocsátó kegyelmét. Ő soha nem felejtett el minket, csak mi felejtettük el őt. Megtérve éppen ezt a bűnt valljuk meg, miközben hálát adunk azért, hogy az Úr nem vetett el, és nem utált meg minket végérvényesen. Szeretetétől senki és semmi el nem választhat minket (Róm 8,38–39). Bizony, minden nép Ura ő, mindenek Ura. Csakis reménységgel teli szolgálattal közelítsünk mindenkihez. Áldott reménység ez, emberi értelemmel nem is lehet továbbgondolni, de nem is kell! Isten Igéjének örömüzenete nekünk elég.

Jn 14,7–11.

174. dicséret

Ez a fejezet nem az előírt áldozatokhoz tartozó, hanem az önkéntes felajánlásokra és fogadalmakra vonatkozik. Kiemelkedik közülük Annáé, aki gyermekért könyörögve felajánlja azt az Úrnak (1Sám 1,11). Meg is tartotta a fogadalmát, és Sámuel áldássá lett Isten országának építésében. Jeftének értelmetlen fogadalmától azonban el kellett volna állnia, lányát meg kellett volna váltania tíz sékellel (4–5; Bír 11,30–40). Isten Igéje számol az ember gyarlóságával, meggondolatlan fogadalmaival. Mindig baj van azzal, ha a saját „felizgatott” lelkünk vezet bennünket a Szentlélek józansága helyett (2Tim 1,7). Isten Igéje azt hangsúlyozza ma, hogy mindezeket az emberi hangulatból hozott értelmetlen, hazug, nem teljesíthető ígéreteket, hiteltelenül kimondott szavakat bocsánatosan vissza lehet vonni, még idejében. Áldott legyen az Isten, hogy a hangulata nem hullámzó, ő mindenkor ugyanaz (Zsid 13,8).

Jn 14,12 –14.

178. dicséret

A rendszeres találkozás az élő Istennel volt az ő népének életében a belső összetartó erő. Ezt a léviták szolgálata kapcsán egyértelműen megfogalmazza az Ige: a léviták a bizonyság hajléka körül végezzék tennivalóikat, kifejezve ezzel Isten megtartó jelenlétének nélkülözhetetlenségét, hogy Isten haragja ki ne törjön Izráel fiainak közössége ellen (53). Isten népét a pusztai vándorlás során, ezernyi veszélynek kitéve, Isten parancsa szerint biztos rendbe kellett szervezni. Ezért vették számba a húsz év fölötti férfiakat, és egyben „seregbe” szervezték őket. Ebben a világban minden a harcról szól. Isten népe is ebben a világban él. Ezért nélkülözhetetlen a külső szervezettség. Amikor Dávid megszámoltatta a népét, hiúságból tette azt, nem Isten parancsára (2Sám 24,1–10). Elfeledkezett az Úrról és arról, hogy a külső szervezet csak eszköz, az áldást, a győzelmet Isten adja. Mai kegyességünk is kiüresedik, ha a külső módszerekben bízunk, mert bizony megszólalásainkból olykor már alig tűnik ki a hitvallás, mintha minden rajtunk múlna. Mi nem a másik ember ellen harcolunk, hanem Isten minden értelmet felülhaladó békességének érvényesülését képviseljük ebben az ő megtartó kegyelmére hagyatkozó, szent rendben (Fil 4,7). Isten majd harcol értünk, ha kell. A hitet nem kell védeni, „csak” meg kell vallani azt.

Jn 14,15–21.

372. dicséret

Minden ékes és szép rendben történik Isten népének életében: a táborozás és a vonulás egyaránt. Ez még akkor is így van, ha ezt a rendet a gyakorlat felülírja, mert amikor ténylegesen elkezdenek vonulni, nem pont úgy teszik, ahogy itt le van írva (10,7). Az adott helyzet és néhány gyakorlati szempont átformálhatja a rendet, de attól az még isteni rend marad. Ennek a rendnek lényege az, hogy a szent sátor helyezkedik el középen, kifejezve az élő Isten jelenlétét. A sátor körül – tisztes távolságra – táborozott a nép (2): a szent tisztelet távolsága Isten áldott közelsége, hiszen nem birtokoljuk őt, de ő velünk van (Mt 1,23). Az egész tábort keletre tájolták, mert a világ arra a szabadító naptámadatra vár, aki a Jézus Krisztus (Lk 1,78). Isten népe életében is többször át akarták tájolni ezt az irányt. Más népek isteneinek sokasága lakott „északon” (Ézs 14,13). Egy időben elkezdték az északi tájolást alkalmazni Isten népének tagjai is (Zsolt 48,3). Mivel a pusztító ellenség északról jött, ez az irányváltás nem honosodott meg. Nem az égtájak közötti irányváltásról van szó, hanem arról, amikor elhagyjuk a korábbi örökséget, a biztos, üdvösséges irányt. Minden káosz és alapvető irányváltás a gonosz műve. Az autópályán sem lehet irányt váltani, csak szigorú rendben közlekedhetünk. Ez a rend nem korlátoz, hanem szabaddá tesz. Rend nélkül a halál arat. A gonosz nem akarja a rendet. Minket azonban Isten Lelke vezérel (Róm 8,14; 1Móz 1,2).

Jn 14,22–24.

164. dicséret