A tizenkét fejedelem ajándékot vitt a szent sátor felszentelésére. A héber fejedelem szó jelentése: kiemelt. Isten népe a kiválasztott, és azok között is vannak vezetők, kiemeltek. A kiválasztottsággal járó felelősség az, hogy általa nyerje el Isten áldását a föld minden nemzetsége (1Móz 12,3). Aki üdvösséget nyert, az csakis áldássá lehet mások életében. Akit pedig Isten kiemelt, vezetővé tett, annak az a feladata, hogy gondoskodjon az övéiről. Az akkori fejedelmek nem választották el a közéletet és a hitéletet, hiszen a kettő elválaszthatatlan egymástól. Ahol nincs hitélet, ott egyre gyarlóbbá lesz a közélet. Ahol nincs hit, ott előbb-utóbb kiderül, hogy nincs élet sem. A világjárvány idején tanított-tanít erre bennünket az Úr. A fejedelmek fontosnak tartották, hogy megjelenjenek a szent sátorban, és ajándékaikkal fenntartsák a hitéletet. A szent célra kapott ajándék azonban kötelez, Isten országát építhetjük abból, semmi mást. A hitélet vezetői nem engedhetik, hogy Isten népe öncélú, feleslegesnek tűnő képződmény legyen a világban. Csakis áldássá lehetnek, mert az Úr kegyelméből azt adhatják tovább, amit ők érdemtelenül kaptak: Isten Igéjét, az abban rejlő, szabadító, megváltó örömhírt, Jézus Krisztust.

Jn 16,23b–28.

130. zsoltár

Isten népe és annak mai lévitái, Isten mai látható szolgái mint „elsőszülöttek” azt a szolgálatot kapták, hogy hirdessék és éljék a szabadítás örömhírét, a feltámadott Jézus Krisztust, mint ahogy a hétkarú gyertyatartó világított akkor a szentélyben. Külön parancsba kapja akkor az Úrtól Mózes, hogy a gyertyatartó elejére helyezzék el a mécseseket, hogy láthatóan világítsanak azok mindenki számára. Lámpásként kell ragyognunk az emberek előtt, hogy lássák bennünk a szabadító Krisztust, és dicsőítsék az Isten kegyelmét (Mt 5,14–16). Ehelyett mi okos teológiával megmagyarázzuk, hogy miért nem ezt tesszük. Világítasz? A halálból szabadítást ajándékozó Úrra mutatsz? Az újjászületett élet lehetőségét látják benned mások, minden nyomorúságod ellenére is? Reménységgel tekintesz a másikra? Jézus Krisztus kell a világnak. Mutass őrá, a többi nem a te dolgod, a többi nem a lévitára és nem is Isten népére tartozik (1–4). Milyen szentlelkesen józan Isten Igéje! A léviták aktív szolgálatának ideje huszonöt esztendő lehetett. Ez nem véletlen. Ahogy az ember idősödik, elfárad, merevebb vagy érzékenyebb lesz, számos gyarló tulajdonsága felerősödik. Ma legalább negyven évet kell lehúzni minden területen, de még utána sem tudunk elengedni semmit.

Jn 16,29–33.

461. dicséret

Kész a szabadító kegyelem! A páskaünnep Isten szabadító, cselekvő hatalmának és kegyelmének ünnepe, arra emlékezve, amikor népét kihozta Egyiptomból. A páskaünnep húsvétra mutat, amikor Isten Jézus Krisztusban végérvényesen kijelentette szabadító hatalmának kegyelmét. Ő kiszabadított bennünket az emberlét halálosan reménytelen fogságából az új és örök életre. Ragadjuk meg ezt a kegyelmet! Isten népe egy éve vándorolt a pusztában, miközben elkészült az Úr parancsa szerint a szent sátor, és az istentisztelet lett ennek a kis, minden bajnak kitett, vándorló népnek az egyetlen bástyája, az a lehetőség, hogy közösségben rendszeresen megálltak az Úr előtt, és az ő kegyelmébe kapaszkodtak (1–5). Ma sincs más lehetőség, csak az Úr megtartó kegyelmébe kapaszkodni. Anélkül megrövidül az élet. A kegyelem megragadására adatott pótlási lehetőség azoknak is, akik az elrendelt időben tisztátalanokká lettek, vagy úton voltak, így akkor, az előírások szerint, nem tarthatták meg az ünnepet. Ők pontosan egy hónappal később tarthattak páskát (6–12), hogy „ne rövidüljenek meg ők se” (14). Bizony, az Úr szabadító hatalmának kegyelme nélkül megrövidül az emberi élet minden tekintetben. Isten azt akarja, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen (Jn 3,16).

Jn 17,1–5.

294. dicséret

Isten Igéje a bizonyság hajlékának nevezi a szent sátrat. Az ő szabadító, megváltó, áldott jelenlétének bizonysága ez a sátor. A mi bizonyságunk hajléka Jézus Krisztus és az ő Igéje. Isten megőrző, megtartó szeretete, amely minden értelmet felülhalad, velünk van mindörökké (Fil 4,7). Isten népe engedelmesen figyelte az Úr jeleit, így haladt a pusztában. Amikor a felhő felemelkedett a szent sátorról, akkor indultak tovább, és maradtak, amikor felhő borította be a bizonyság hajlékát. Figyeljünk az Úrra, nézzünk fel Jézus Krisztusra, rendszeresen legyünk közösségben ővele, és ő vezetni fog minket. Ne maradj az Úr nélkül, indulj el felé, és világossá lesz az irány, az út, bizonyossá a megérkezés. Amikor maradni kellett, felhő borította be a bizonyság hajlékát. Isten a „borús időkben” körbeöleli kegyelmével az életünket, ezt soha ne felejtsük el! Amikor nem látjuk, hogyan és merre tovább, maradjunk veszteg (2Móz 14,14), várjunk az Úr jelére, az utasítására. Ő ma is szól Igéje által. E világban gyakran borult az idő, de Isten velünk van (Mt 1,23). Amikor azonban egyértelműen kivilágosodik, hogy mit szól az Úr, amikor világossá teszi, hogy merre kell menni, mit kell szólni és cselekedni, akkor ne késlekedjünk!

Jn 17,6–19.

235. dicséret

Meg fog szólalni a harsona, amikor feltámadunk romolhatatlanságban (1Kor 15,52). A feltámadás reménysége nélkül mindent a romlás ural: bűn, betegség, halál, elveszett állapotunk számos megjelenési formája. A harsona arra hív, hogy forduljunk az Úrhoz, hiszen ő már hozzánk fordult. Emlékezzünk az ő megváltó szeretetére, és imádságban emlékeztessük őt arra (10), mert ő már megemlékezett rólunk (Zsolt 90,13). A harsona hív: készülj Istened elé (Ám 4,12), mert egyedül ott vagy biztonságban. A harsona megtérésre szólít (2–4). A harsona figyelmeztet, amikor baj van, ezzel véd (5–7). A harsona elindít, amikor menni kell (2–4). Hadba indít, hogy bátran, hittel és csakis krisztusi eszközökkel küzdjünk (9). A harsona ünnepelni hív, hiszen Isten népe mindenkor örvendező, megszabadított, megváltott nép (10). A harsonát a papok fújják (8), de ha bizonytalanul zeng, az emberek nem kapnak egyértelmű jelzést (1Kor 14,8). Ez az a helyzet, amikor az igehirdető, a bizonyságtevő, az egyház nem a lényegről, nem Jézus Krisztusról szól, nem a megváltás örömhírét zengi. Az Úr óvjon ettől minket!

Jn 17, 20–26.

485. dicséret

Az Úr parancsa szerinti rendben indul el Isten népe a Sínai-hegytől. A rend Isten ajándéka, az üdvösség jele, az örök élet előíze, biztonsággal ajándékoz meg, amelyben kiteljesedhet az emberi élet. Aki korlátként éli meg a rendet, és új élményekre, izgalmakra vágyakozva mindig kitörne abból, az valójában soha nem tapasztalta még meg, hogy mit jelent a halálos káosz (11–26). Ezt a rendet az Úr jelenléte biztosította, amelynek megjelenítője volt a szent sátor, amelyet Lévi fiai hordoztak és állítottak fel, mire Isten népe megérkezett a vándorlás újabb állomásához (21). Pusztáról pusztára haladnak. Ilyen ez a földi élet. Csak az Úr jelenléte teheti ezt a pusztaságot olyan zarándoklattá, amely látja az utat, az irányt, a biztató megérkezést. Milyen fontos ez a kijelentés: „Fölállították a hajlékot, mire a többiek megérkeztek.” (21) Lévi fiai, az Úr áldó jelenlétével, hitben várták a többieket, akik elfáradtak az úton. Pedig Lévi fiai is elfáradtak, a szent terhet cipelve tették meg ugyanazt az utat. Mégis, másokat biztatva, „kipihenten”, a szent sátrat felállítva várták a többieket. Aki az Urat szolgálja, elfáradhat, de nem fáradhat meg, hiszen arra van elhívatása, hogy másokat hittel fogadjon, biztasson, hitre vezessen. Urunk, könyörülj rajtunk, add mennyei erődet, mert oly sokszor megfáradunk!

Jn 18,1–11.

334. dicséret

Isten népe siránkozott a pusztában: nem látták reménységgel a megígért föld gazdagságát, megunták a mannát (7–9), visszavágyódtak az egyiptomi fogságba (4–6). Az ember a jólétben „megvakul”, hitetlenné lesz. Elkezd tátongani előtte Isten nélküli életének hiábavalósága, ezért menekül élvezetekbe, pótcselekvésekbe, ezért nem jó soha semmi. Mózes is belefáradt az engedetlen nép vezetésébe. Benne is elhalványult egy pillanatra a reménység, mert nem látta, hogy Isten továbbra is úgy viszi népét, mint ahogy a dajka a csecsemőt. Mózes belefáradt, hogy egy egész nép minden gondját egyedül kell hordoznia. Azt kéri az Úrtól, hogy vegye el életét (11–15). Igen, megtántorodnak a legkülönbek is (Ézs 40,30–31). Lelkigondozóként, főleg pszichológusként, mindent meg kell érteni. A fenti siránkozásokat sem szabad lebecsülni, mert rengeteg gyötrelem van ezen a világon. Nem szabad lebecsülni sem a másik, sem a magam szenvedéseit, mert embertelenné leszek. De ez még édeskevés. Úgy legyek emberséges, hogy mindenekelőtt bízom az Úrban. Hitem megakadályoz abban, hogy siránkozzak, hogy hálátlan legyek, hogy másokat a magam bajával túlterheljek, miközben hiszem, hogy Isten nem terhel erő felett.

Jn 18,12–18.

183. dicséret