Jiszká idejében érkezett a mirtuszágakkal. De ha nincs vele Áhi, bizony nehezebb dolga lett volna. Mert a bárányok itatójánál a mirtuszbokrok ágai olyan sűrűn nőttek, hogy szinte áthatolhatatlan bozótost alkottak. Áhihud segített a kislánynak letörni a kiválasztott ágakat. Jiszká így is szerzett jó néhány karcolást, de nem sokat törődött vele, mert tudta, hogy odahaza már türelmetlenül várják.

Talán fölösleges volt ennyire sietni. Az esthajnalcsillag még fel sem kelt, már otthon voltak Jiszkáék házánál, és tudvalevő, hogy a vőlegény csak az est leszállta után érkezik meg a menyasszonyáért. Volt hát idő megfonni a fehérvirágú mirtuszkoszorút, és arra is jutott, hogy Jáhel, Jiszká nővére felvegye a menyasszonyi ruháját.

Az anyjuk persze most is morgolódott, mert micsoda dolog már az, hogy a menyasszonyi ruhát a vőlegény maga szövi meg. De hát Édernek ez volt a mestersége, és mi tagadás, olyan finom, patyolat gyolcsot szőtt Jáhelnek, hogy olyat Kánában nem sokan láttak még. Miután felvette a ruhát, fel is ékszerezték a menyasszonyt, ezüst karperecek kerültek a karjára, a bokái köré vékony aranykarikák, fejére a mirtuszkoszorú, amelyet Jiszká font. Gyönyörű volt Jáhel, legalábbis a húga gyönyörűnek látta. Sokkal szebbnek, mint Mismát, akit nemrégiben adtak férjhez, és annyi arany ékszer csörgött rajta, hogy járni is alig tudott.

De hiába, az anyjuk csak siránkozott, hogy ilyen szégyen meg olyan szégyen, nincs egy rendes ékszere sem a menyasszonynak, és jaj, az esküvő is! Egy ökröt nem tudtak levágni, csak birka lesz, meg szárnyasok. Hát milyen esküvő az ilyen?

– Boldog – súgta Jáhel a húgának, és újra összemosolyogtak.

Szerencsére az anyjuk nem sokáig tudta folytatni a sopánkodást, mert felharsant a kiáltás:

– Itt a vőlegény!

Jáhel barátnői gyorsan kiszaladtak, és meggyújtották a fáklyákat, hogy illendően fogadják a vőlegényt és családját. Ekkor már a sípok és dobok hangját is meghallották, meg a kurjantgatásokat is. Mert a vőlegény nem egyedül érkezett, hanem a barátaival, akik kötelességüknek érezték, hogy jókedvre derítsenek mindenkit. Tánclépésben, énekelve jöttek, és akit csak lehetett, becsábítottak az esküvői menetbe.

– Itt vannak… – sopánkodott Tóbia, Jáhel anyja, és idegesen igazgatta a lánya ruháját. Aztán aggódva nézett körbe: vajon minden a helyén van-e. A lámpások, a virágkoszorúk, a trónusszerű szék, amelyen a lányát majd a vőlegény házába viszik, a párna a széken…

Amikor Éder belépett a házba, nem foglalkozott a párnákkal és székekkel, de még a virágkoszorúkkal sem. Csak Jáhelt látta, csak őt vette észre. Odalépett hozzá, és megfogta a kezét. Igazság szerint jó előre kitalálta, mit fog mondani a menyasszonyának, de semmi sem jutott eszébe. Csak az az esküvői ének, amelyet Salamon király is dúdolgatott valamikor:

– Mily szép vagy, kedvesem, mily szép vagy! Szemeid galambok fátyolod mögött. Hajad olyan, mint egy kecskenyáj, amely Gileád hegyeiről hullámzik alá.

Jiszká elmosolyodott magában. Mert valóban, a nővére szebb volt, mint amilyen Sába királynője lehetett valamikor.