A protestáns kormánybiztos, Kováts J. István 1918. november 15-e körül aktív szervező tevékenységbe is kezdett, bár tudta, hogy elkésett és eleve kudarcra ítélt vállalkozáson munkálkodik. A 22-es protestáns bizottság nem ügyetlen módon a feleségek által meg tudta szólítani a korban egyre nagyobb erőre kapó protestáns nőegyleteket. Az így megvalósuló – főleg Erdély ügyét zászlóra tűző – tömegrendezvények nem tudtak áttörést elérni. Nyugat-Európában a keresztyén politizálás végleg visszaszorult a nemzetivel és a szociáldemokrata baloldalival szemben. Az akkor ellentétes pályát befutó Egyesült Államok kivált az európai ügyek rendezéséből.

A Károlyi-rezsim egyetlen valós diplomáciai kapcsolatán, a vatikáni csatorna útján 1919 elején már az az elkeserítő információ futott be, miszerint az antanthatalmak úgy akarnak kész helyzetet teremteni az ország feldarabolásához, hogy mindössze 40–50 ezer négyzetkilométert hagynak megszállás nélkül. Egy fiatal, tehetséges kolozsvári teológiai tanár, Ravasz László egy erdélyi lelkigondozói-lelkipásztori lapban 1918. november 20-a körül kimondta a megsemmisítő ítéletet a magát nemzetinek nevező, az események hordalékaként felszínre vetett politikai szennyhab felett.

Hogyan süllyedhettünk odáig, hogy oroszországi módon ment haza a hadsereg?! A helyzet lehető legjobb megoldása érdekében Károlyi Mihálynak kezdettől fogva vállalnia kellett volna a fegyveres önvédelem szükségességét, de talán még ekkor sem lett volna késő a kereszt(y)én(y)szociális (agrár)gondolat önszerveződésének élére állnia, hogy azután az új tömegmozgalom segítségével megszabaduljon a városi (értsd: budapesti) puccsista politizálástól, és kiszabadítsa kormányát az internacionalista erők fogságából. Ez a politika jelentette volna úgy mind az úri, mind a szociálrevolucionáris irányzattól való eltávolodást.