Az emberiség történelme számos példát szolgáltatott arra, hogy az ember önmaga akarja irányítani életét, megoldani problémáit. Eközben elfelejtette azt, hogy ez a fajta „önrendelkezés” eleve bukásra volt ítélve, mert bár szakított a jó és rossz tudásának fájáról (1Móz 3,6), mégsem képes arra, hogy jól döntsön. Ahelyett, hogy Istenre tekintene, tőle várná a segítséget és a megoldást, a saját képességeiben bízik és reménykedik.

Heti bibliai szakaszaink között a zsoltáros olyan embertípusról beszél, amelyik inkább bízik a nagy seregben és a nagy erőben (Zsolt 33,16), mintsem az Úr szeretetében (Zsolt 33,18). Jól példázza ezt a kettősséget Ezékiás király története, aki, amikor meg akarta támadni Asszíria királya, így szólt a nagy seregtől rettegő népéhez: „Ővele emberi erő van, mivelünk pedig Istenünk, az Úr, aki megsegít bennünket, és együtt harcol velünk a harcainkban.” (2Krón 32,8)

A hatalom, vagyon, erő legtöbbször kéz a kézben járnak, és sokan gondolják úgy, hogy e három mindenhez elegendő, ha valamit el akarunk érni. Csakhogy van egy ennél is hatalmasabb erő, ennél is nagyobb hatalom, amely éppen attól nagyobb és hatalmasabb, hogy nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az Úr Lelkével (Zak 4,6) száll szembe az emberi akarattal.

Jézus is ezt képviselte, életével példát mutatott tanítványainak, követőinek, hogy ő szelíd és alázatos (Mt 11,29), ahogyan ezt a szamáron való bevonulásával is jelezte (vö. Mt 21,1–11); hogy kérhetett volna tizenkét sereg angyalnál is többet elfogatásakor (Mt 26,53); hogy minden hatalom Istentől van, ahogyan Pilátusnak is elmondta (Jn 19,11), de az ő királysága nem e világból való, mert övé minden hatalom mennyen és földön (Mt 28,18). „Szeressétek egymást!” (Jn 13,34)