Megkérdezni az Urat azt jelenti: segítségül hívni őt. Az életünknek, a cselekedeteinknek az ad célt, értelmet, igazolást, hogy az Úr előtt, az ő felhatalmazásából, az ő áldását bírva tesszük azt, amit teszünk. Isten népe, azon belül az egyes hívő ember az Úr színe előtt él, rendszeresen megáll előtte, folyamatosan megkérdezi őt, vezetést, útmutatást kér. Ez annak elismerése, hogy nem mi, hanem csakis az Úr tudja jól, mit kell tenni. Legyen meg mindenben az ő akarata, ezért engedelmes szívvel mindenben az ő vezetésére és kegyelmére hagyatkozunk. Isten népe – a mai ige szerint is – megkérdezte az Urat. Ez a kérdés most, Józsué halála után, az ígéret földjének birtokba vételére vonatkozott. Júda és Simeon törzsei kérdezték meg az Urat, hogy a nekik kirendelt területet miként foglalhatják el (1–2). A megkérdezés egyben Isten segítségül hívását jelentette: tegyenek meg mindent, amit meg kell tenni, és semmit ne tegyenek, ami nem kedves az Úrnak. Egy itt megemlített, legyőzött királlyal barbár módon bánnak Isten népének tagjai. Ez engedetlenség. Isten ezt nem parancsolta. Vigyázzunk, mert napi kegyességünk a mindennapok éles küzdelmeiben lesz hitelessé!

ApCsel 8,9–25

33. zsoltár

Mindegyik törzs igyekezett birtokba venni a neki elrendelt részt (16–26). Maradtak azonban el nem foglalt területek is. Ahol eredményesek voltak, csak azért járhattak sikerrel, mert az Úr velük volt (22). A siker akkor áldás, akkor maradandó, ha az Úrtól kértük el, és mindvégig őneki tulajdonítjuk azt. Az is egyértelmű a mai igéből, hogy az Úr folyamatos jelenlétére, vezetésére van szükség, hiszen ő nem azonnal ad eredményt. Józsué könyve mintha arról tudósított volna, hogy elfoglalták az egész országot (Józs 11,16–23), de A bírák könyvéből kiderül, hogy ez még küzdelmek sorozata lesz, amely mind a mai napig tart. Isten e világban hűséges szolgálatot, küzdelmet vár tőlünk, de az eredmény nem azonnal, nem teljességében adatik. Életünk utolsó percéig harcoljuk a hit harcát (1Tim 6,12), folyamatosan kérdezzük az Urat (1,1), odamenekülünk a kegyelem királyi székéhez (Zsid 4,16), és egyre inkább belátjuk, hogy ami ma eredmény volt, holnap már nem az. Hűségesen tesszük a dolgunkat, hiszen az örök ígéret földje, a nekünk kirendelt rész Jézus Krisztusban már a miénk. A rettenetes harcot nem nekünk kellett megharcolni, mert Isten hatalma és szeretete már megtette azt értünk (1,8). Nincs ennél nagyobb „eredmény”. Ez az örökség erőt ad a hűséghez mindhalálig (Jel 2,10), és örömöt ad az „itteni” részeredményekhez.

ApCsel 8,26–40

339. dicséret

Isten kiválasztó, velünk üdvösséges szövetséget kötő kegyelme örökké érvényes. Kihozta népét a halálos szolgaságból, és bevitte őket az ígéret földjére, ahogy ezt megígérte nekik. Isten kihoz a halálból, és bevisz az életbe. Ez Jézus Krisztusban világossá lett számunkra. Minden erre az örömhírre mutat, csakis ez a lényeg (1). Isten eme szeretetétől senki és semmi el nem választhat minket (Róm 8,38–39). Ez a megváltó, megtartó, örök szeretet szív szerint késszé és hajlandóvá tesz bennünket arra, hogy az Úrnak éljünk. Ez akkor azt jelentette, hogy Isten népe nem vehette át az ígéret földjén lakó népek idegen kultuszait, nem köthetett velük kiegyező szövetséget. Bizonyos területen nincsenek kompromisszumok. Amikor ezt kimondjuk, azonnal elkezdhetünk sírni, ahogy ezt Isten népe tette, amikor Isten biztató és mégis figyelmeztető szavát meghallotta (4). Bizony, mi sem tehetünk mást, mint töredelmes szívvel leborulunk, és hangosan, könyörögve sírunk: „Urunk, adj bizonyosságot kiválasztó kegyelmedben! Urunk, adj új életet, amely bátran mond nemet arra, ami neked nem kedves! Bocsáss meg nekünk, mert olyan sokszor nem látjuk ebben az átmeneti és halálosan bonyolult világban akaratod gyakorlati megvalósulásának útját! Mutasd meg, hogy mikor tűrjünk szeretetedre hivatkozva, és mikor kell határozottan dönteni! Urunk, vezess bennünket!”

ApCsel 9,1-9

463. dicséret

Gondoljuk át életünk szorult helyzeteit kapcsolatokban, szituációkban, egyéni és közösségi, történelmi és társadalmi értelemben - látva a földi élet végét. Isten Igéje azt írja népéről, hogy , szorult helyzetbe jutottak" már sokadszorra (15). Ha az okokat keressük, szerintünk mindig a másik a hibás. Isten nem a másikra mutat, hanem mindenkire: népére, személyesen rám és rád. Minden nyomorúság oka a bűn, amely az élő Isten iránti hűtlenség, engedetlenség. Isten népét, amint idegen isteneket imádott, elhagyta ereje, nem tudott ellenállni ellenségeinek (14), és nemzedékről nemzedékre egyre megátalkodottabb lett (19). Tudunk-e így is szemlélni minden „fejlődésnek” nevezett ívet? Hitben, életben, szeretetben, erkölcsben fejlődtünk-e? Isten nélkül csak a megátalkodottság, a szorult helyzet nyomorúsága, a halál ereje nő. Micsoda felfoghatatlan kegyelem: ő mégis engedetlen népe után nyúlt, megkönyörült rajtuk a legnagyobb nyomorúságban is, szabadítót küldött számukra (18). Minden ószövetségi bíró ilyen szabadító volt, mindannyian az egyetlen szabadítóra, Jézus Krisztusra mutattak. Isten őbenne a kárhozat, elveszett élet szorultságából emelt ki bennünket könyörülő, megváltó szeretetével. Más szabadítót ne várjunk!

ApCsel 9,10–19a

422. dicséret

Isten nem űzte ki mind a népeket az ígéret földjéről, vagyis nem adott azonnal és teljes győzelmet népének (3; 5). Alázatra tanította népét, és próbára tette őket, hogy az újabb nemzedék is megismerje az Urat (1), higgyen benne, engedelmeskedjen neki (4). Isten népe azonban újra és újra elbukott a kísértésekben (6). A környező népek lányai, szokásai, kultuszai érdekesebbek, izgalmasabbak voltak a megszokottnál. A paráznaság minden bűn melegágya, amelynek gyökere a hitetlenségből fakadó hűtlenség és elégedetlenség: új és jobb kell, valami más, a másé. Ma is próbák sora alatt élünk, lüktető, ingerdús világban, ahol megállni csak az Úr erejével és kegyelmével lehetséges. Isten célja volt a próbákkal az is, hogy az újabb nemzedék megtanuljon harcolni az Úrban (2). Jézus Krisztus követésében világossá lett ennek a harcnak igazi ereje, amely az irgalmas szeretet ereje. Isten népe eleve arra a győzelemre alapoz, amely Jézus Krisztusban már az övé. Másrészt, Isten népe tudja, hogy ez a győzelem akkor is az övé, ha látszólag legyőzték őt. Sőt, Jézus Krisztus követője nem vehet igénybe akármilyen eszközöket a győzelemért: eleve csak olyan harcban vesz részt, amely az Isten dicsőségéért folyik. Ahol azonban az Isten dicsőségéért küzdenek, ott ez a küzdelem mindig csakis emberszeretettel párosulhat. Nagy harc ez, áldott harc, a hit harca (1Tim 6,12).

ApCsel 9,19b–30

83. zsoltár

Elfeledkeztek az Úrról Izráel fiai. Ez a felejtés a leggyakoribb, örömben és nyomorúságban egyaránt. Ha az ember istenfelejtő, akkor mindig valami rosszat tesz, még akkor is, ha ezt jónak tünteti fel. Joggal támad fel az Úr haragja, noha türelme hosszú, szeretete nagy (Zsolt 145,8). De mi minden szeretettel visszaélünk, az Istenével és emberekével egyaránt. Az Úr haragja azt jelenti, hogy ő elhagy bennünket, és ez a legnyomorúságosabb állapot, amit ember valaha átélhet. Döbbenetes, hogy nyolc évig tudott Isten népe ebben a nyomorúságban élni. Pedig Isten nélkül minden perc szenvedés, nemhogy nyolc év! Mióta élünk így, szinte berendezkedve a sokféle, gyakran szuperkomfortos nyomorúságban! Amikor az Úrhoz kiáltunk, az mindig a Szentlélek munkája. Csak a Szentlélek végzi el azt, hogy az ember lelke halálosan belefáradjon abba, amiben dagonyázik ez a világ, ezért szabadító és szabadítás, Krisztus után kiáltson (9–10). Kiáltsunk, forduljunk az Úrhoz!

ApCsel 9,31-43

406. dicséret

Isten szabadításának fontos része az, hogy ő meginti népét, amikor azok hitetlenné és engedetlenné válnak. Szabadításának része a büntetés, amelyet Isten népe nem lázadva, hanem töredelmes szívvel fogad. Isten szabadítása az is, hogy ő minden éles helyzetben ad egy őáltala küldött vezetőt, akinek van látása, bátorsága, ereje, hogy kiutat mutasson a nyomorúságos helyzetből, aki mer világos döntéseket hozni ennek érdekében. Ezt azért fontos kimondani, mert ebben a világban nem lehet tökéletes döntéseket hozni. A kérdés az: kit és mit szolgálva hozzuk meg ebben a világban a döntéseket. Az Urat, az ő ügyét, az ő népét szolgáljuk, vagy valaki, valami egészen mást (16–27)? Isten szabadításához tartozik, hogy ő nem engedi, hogy népe fölé kerekedjenek az ellenségei. Persze, aki engedetlen marad, annak az élete mindig tele van ellenségeskedéssel. Jézus Krisztusra tekintve üdvösséges ismeret tudni azt, hogy az Isten szabadítása sokkal több annál, mint az ellenséget legyőzni, fölé kerekedni és így megszabadulni tőle.

ApCsel 10,1–16

478. dicséret