– Na, de tényleg… Vigyél magaddal! – könyörgött Zéhár a bátyjának. – Megígérted, hogy legközelebb is magaddal viszel! És azt is megígé… – folytatta volna a könyörgést a kisfiú, de elég volt bátyjának egy pillantása, hogy elhallgasson. Réhi szeme sarkából az anyjukra nézett, aztán olyan feddőn ráncolta össze a homlokát, hogy Zéhárban megrekedt a szó.

Mert bizony majdnem kimondta. Majdnem elárulta magát. És ha az anyja megtudja, mit ígért neki a bátyja, biztos nem engedi ki vele halászni. Pedig ma fontos lett volna, hogy fogjanak valamit, mert bizony hiába volt kint az apja a tavon egész éjszaka, zsákmány nélkül tért haza. És ez már így ment napok óta. A szárított, füstölt hal, amely tartalékba volt eltéve, mára már mind elfogyott.

Liszt még akadt a házban, úgyhogy a fiúk anyja, Hawa neki is látott, hogy megsüsse a lapos lepénykenyereket az udvaron álló kürtős kemencében. Finom a friss kenyér fügével, datolyával is, de azért jobban szerették, ha sült halat kaptak mellé. A kisebb halakat parázson sütötte meg Hawa, a nagyobbakhoz mártást is készített, mustárral, korianderrel, édesköménnyel, és ha nagyon kedvezni akart az urának meg a gyerekeinek, akkor egy kis mézet is csöpögtetett a mártásba. Ha meg sikerült egy szép, nagy márnát kifogni, azt agyagedénybe tette, megszórta egy kis sóval, őrölt korianderrel, és kenyérsütés után tolta be a kemencébe, lefedve. Ott fortyogott, párolódott a hal órákig, és amikor kivették, olyan puha volt a húsa, hogy csak úgy omlott szét az ember szájában.

Zetár tudta, hogy nem lesz ma hal – se roston sütve, se párolva. De még szárított vagy sózott hal sem, csak akkor, ha a bátyjával fognak valamit a tavon. Persze az anyjuk nem szívesen engedte ki őket a Genezáreti-tóra. A halászat nem volt veszélytelen, hiszen a tó mély, és elég egy rossz mozdulat, máris elnyeli a halászt. Nappal meg szinte esélytelen halat fogni a sekélyebb vízben, mert amint felmelegszik a tó, a halak lehúzódnak a mélybe, hűvösebb részeket keresve. Be kell hát jól evezni, közel a tó közepéhez, hogy esély legyen a halfogásra. Ott pedig már nem egy halász lelte halálát. A Genezáret tava gyönyörű, azúrkéken ragyogó víztükör. Úgy is nevezték a halászok, hogy „Isten szeme”. Ám amilyen gyorsan elsötétül Isten tekintete, olyan gyorsan képes lecsapni a vihar is a tóra. Egy vidám, napsütéses délutánon senki sem hinné el, milyen hatalmas, fekete hullámokat korbácsol a tavon a hegyekből lezúduló vihar, akár egy fél óra alatt is.

– Nem érdemes kimenni... – kezdte Hawa bizonytalanul –, túl veszélyes. Nappal úgysem tudtok sok halat fogni.

– Nem is kell sok – rázta meg a fejét Réhi. – De egyet-kettőt biztosan el tudok kapni. Annyi meg elég mára.

– És én is segítek! – nézett Zéhár könyörgően a bátyjára. – Hiszen megígérted, hogy legközelebb kiviszel!

Réhi megrázta a fejét, de az öccse nem hagyta annyiban a dolgot. Annyira könyörgött, hogy majdnem kicsúszott a száján, mit terveznek. És akkor fuccsba megy minden. Pedig a kisfiú semmire sem vágyott jobban, mint hogy végre ő is kivethesse a hálót, mint a bátyja és az édesapja.