Ha az Úr elhív egy feladatra, ahhoz Lelkét adja, vagyis engedelmességet, erőt, vezetést, győzelmet (32–33). Amikor Jefte nem az Istentől kapott feladatában állt, gyarló, nehezen elhordozható, halálos tévedéseket is egymásra halmozó emberré lett. Megdöbbentő, hogy a hit nagy emberei is milyen gyarlók a hétköznapjaikban, a családjukban – sokszor igencsak kellemetlen természetűek. Könyörögjünk, hogy az Úr Lelke töltsön be bennünket a mindennapjainkban is, ne csak a látványos feladatainkban, mert miközben megoldjuk a nagy problémákat – nem mi, hanem az Úr –, a családtagjaink belehalnak a csatáinkba és győzelmeinkbe, és nem is panaszkodhatnak, mert mi magasabb célok elhívott, küldetésben járó szolgái vagyunk. Megfogalmazhatunk néhány felszínes erkölcsi tanítást is a mai igével összefüggésben: ne tégy felelőtlenül fogadalmat, csendesedj el, mielőtt szólsz! Ne áldozd fel a családodat, a rád bízottakat nagy eszmékért, ügyekért, vagy a saját, nagynak gondolt, de kicsinyes dolgaidért! Ne válogass kedvedre az igék közül! Félelmetes, amikor valaki minden tettét igékkel igazolja. Az erkölcsi tanításon túl azonban ennél a történetnél én mindig leborulok az Úr felfoghatatlan irgalma előtt, hiszen ő feláldozta egyszülött Fiát értünk, a mi gyarló gondolkodásunkat, gyarló életünket is magára véve elment a legvégsőkig, hogy megszabadítson bennünket.

ApCsel 16,6–10

241. dicséret

Isten ereje és bölcsessége kell ahhoz, hogy az általa ránk bízott ügyben a sok belső széthúzás ellenére az egységet tudjuk képviselni. Jefte egész Izráel vezetője volt, mégis polgárháborús helyzetbe taszította Isten népét, amely veszélyeztette az egységet. Az önhitten másokat sértegető efraimiak megállítására láttuk már a bölcs példát (8,1–3). Ha vezető vagy, az Urat képviseled és szolgája vagy annak az ügynek, amelyet ő rád bízott, így építve Isten országát. Nem lehetsz tehát indulatos, sértődött, megbántott, mert hűtlen szolga vagy, rombolsz és nem építesz, károkat okozol, valamilyen formában ölsz. Nemcsak krisztusi nem vagy, hanem embertelen vagy. Érdemes lenne ezt minden vezetőnek megfontolni. A magunk helyén mindnyájan vezetők vagyunk. Isten nemcsak egy fontos ügyet, hanem az ügy által mindig embereket bízott rád, néped tagjait, azok egységét, gyarapodását, ezen keresztül magát Isten országát. Lesz számonkérés! Jöjj, Jézus Krisztus, te vezess bennünket! Megváltó szereteted járja át gyarló életünket, szolgálatainkat!

ApCsel 16,11—401

469. dicséret

Sámson szülei megtapasztalták az Úr szabadítását a meddőségből. Isten angyala jelentette nekik, hogy gyermekük fog születni. Az Úr itt népe számára is kijelenti szabadítását, amelyet éppen Sámsonon keresztül készített el. Amikor azonban Isten megszabadít, azonnal el is különít a maga számára. E világban soha nem azonos a megszabadulás és a felszabadulás. Ez nehéz lecke. Mánóah, a férj ezért akart újból találkozni az Úr követével, hogy ezt a leckét meghallja, megtanulja, erről megbizonyosodjon: „Ha majd beteljesedik az ígéret, milyen legyen a gyermek élete, mit tegyünk?” Az angyal válasza egyértelmű: „Tartsd meg mindazt, amit parancsoltam!” (3–14) Aki azonban megtapasztalta az Úr szabadítását, az nemcsak odaszánt életet kezd el élni, hanem azt is megtanulja, hogy sem Istent, sem az ő követét, sem annak kijelentését, sem az Isten jelenlétét ebben a világban nem lehet folyamatosan birtokolni. Mánóah szeretné ott tartani az angyalt, megvendégelni, rögzíteni az istenélményt, állandósítani a szabadítás örömét, teljesen megismerni és megragadni az Istent, de nem lehet. Azonban feleségével megtapasztalták ígéretének, Igéjének valóságát, hiszen gyermekük született, akit megáldott és betöltött Lelkével az Úr (15–25). Nincs állandó birtoklás a hitben, de Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8).

ApCsel 17,1–9

346. dicséret

Sámson ízig-vérig ember volt. Megtetszett neki egy filiszteus nő, és minden isteni törvény ellenére (5Móz 7,3) csak ő kellett neki (1–3). Amikor a szüleivel együtt elmentek a lány szüleihez (1Móz 21,21), útközben lemaradt, és hatalmas erejével egy ordító oroszlánkölyköt tépett szét puszta kézzel. Aztán megérkezett a filiszteus nőhöz, akivel hosszan beszélgetett, mert az szemrevaló volt (5–7). A hozzá vezető második útja során megnézte a korábban széttépett oroszlán tetemét, és az abban talált méhraj mézéből evett, majd adott a szüleinek is (8–9), megszegve ezzel názírfogadalmát (4Móz 6). A Biblia nem idealizálja az Isten embereit, elénk tárja azokat minden gyarlóságukkal együtt: húsból, vérből vannak, vágyak hajtják őket, indulatok által tombol az erejük, édes étkeket és italokat kíván az ajkuk, ha pedig ők maguk vagy a nekik kedvesek megszegik a szabályokat, akkor mindig meg tudják magyarázni a törvényszegést. Milyen hatalmas és felfoghatatlan az Isten kiválasztó kegyelme, amely használni tud egy ilyen embert, mint amilyen Sámson volt, vagy olyanokat tud eszközeivé tenni, mint amilyen te és én vagyunk! Az Úr megtartó irgalma hordozza Sámsont, elfedezi nyomorúságait, és a szent ügy javára fordítja azokat.

ApCsel 17,10–15

258. dicséret

Lehet addig zaklatni, gyötörni a másikat, míg az megadja magát? Ne feleljünk azonnal, hanem alázattal tartsunk önvizsgálatot! Sámson lakodalmában, a mulatozás hevében vagyunk, amelyből tragédia lett. A játékos találós kérdést a filiszteus vőfélyek nem tudták megfejteni (10–14), ezért megfenyegették Sámson feleségét, szedje rá a férjét, hogy árulja el a megfejtést. Győzelem kell, mindenáron, nemcsak a játékban, hanem az élet minden területén? Ezt az indulatot a mulatság egy ponttól kezdve csak felerősíti. Sámson felesége megijedt, engedett a zsarolásnak, és sírással, hízelkedéssel, folyamatos zaklatással megtörte Sámson ellenállását (14–17). Végül Sámson haragra gerjedve megölt harminc filiszteust, majd elment az apja házához (18–20), Sámson felesége pedig hozzáment az egyik vőfélyhez, aki Sámson barátja volt (20). Micsoda mélységekig jutott itt mindenki, pedig egy lakodalmi, mulatozási játékkal indult a lavina. Mindig készen kell lenni, mert a gonosz lesben áll!

ApCsel 17,16–21

31. zsoltár

Ilyen az óemberi düh. Ilyenek vagyunk mindnyájan. Újjászületett emberként is végig kísért bennünket ez az indulat, hiszen e testben távol lakunk az Úrtól (2Kor 5,6). Nem tévedett az embertudomány, amikor feltárta, mi minden lakik bennünk, ezzel csak a bibliai igazságot erősítette meg: „Nem tudjátok, milyen lélek lakik benneteket?” (Lk 9,55) Ám éppen az az evangélium, hogy Isten az egyetlen, aki nemcsak ismeri a mi indulatainkat, hanem le is tudja nyugtatni azokat, hogy Lelke által újjászületve soha ne léphessünk túl egy határt. Ő, az Úr megnyugtat, felhasznál, alkalmassá tesz, mint Sámsonnal tette. Ha csak a mai ige tematikáját nézzük: mindenkinek megvannak a maga sérelmei, amelyekért bosszút állhatna, ha tehetné. Isten embere azonban a legnagyobb kiszolgáltatottságban is megelégszik azzal, hogy Istené a bosszúállás (Róm 12,19). Ő egyszülött Fiában már rendezte is a számlát azok számára, akik hisznek őbenne. Ez a bizonyosság nyugalmat ad. Noha sok minden feszül bennünk, Isten előtt leborulva kiengedhetjük a szelepet, kegyelmére hagyatkozva megnyugodva, megbékélve mehetünk tovább. Nagy kockázat ez, a Krisztus követésének szent kockázata. Nehéz út, amelyhez naponta kérni kell az erőt és a békességet, hogy az Úr Lelkének indulata vezessen minket.

ApCsel 17,22–34

251. dicséret

Vegyük komolyan, hogy Sámson minden tetténél, annak gyarlóságai ellenére, azt olvassuk, hogy megszállta őt az Úr Lelke (14)! A mai igeszakaszban egyértelművé lesz ennek a ténynek a fontossága. Isten népe beletörődött a helyzetébe, abba, hogy a filiszteusok uralkodtak rajtuk, és kezdtek komfortosan belehelyezkedni ebbe a kiszolgáltatott állapotba, védve a mindennapok békességét, kerülve a konfliktusokat. Számukra bajkeverővé lett Sámson, aki miatt a filiszteusok újból felvonultak Júdába (9–10). Saját népe megy Sámsonért a rejtekhelyére, hogy megkötözzék, átadják őt a filiszteusoknak, és helyreálljon újra a „hamis békességük” (11–13). Nincs az a földi szabadító, aki ne fáradna meg és ne menne tönkre az itteni harcokban, ahol még mindig – Krisztus feltámadása után is – a komfortos hamis békesség kiszolgálása és azon belül mégis a bosszúállás lelke (10–11) vezet bennünket. Testben-lélekben, egyéni és közösségi léptékekben, az egyetlen szabadítóra van szükségünk, Jézus Krisztusra, megváltásra. Ő az, aki kimozdít a komfortos fogságból, de ő az is, aki megszabadít bennünket attól, hogy önmegvalósító módon, az Úr felhatalmazása nélkül, örökké konfliktusokat keressünk. Ez az utóbbi még inkább életveszélyes.

ApCsel 18,1–17

270. dicséret