A protestánsok püspökválasztási jogát a magyarországi állami jogban először II. Mátyás király koronázás előtti 1608-as törvénye kodifikálta. Szatmári Judit, a budapesti Ráday Levéltár vezetője hangsúlyozza, hogy az 1623-ban megalkotott komjáti kánonok szabályozták a püspökválasztást. Mint egyik tanulmányában írja, a megválasztott püspöknek esküt kellett tennie, és a felszenteléskor „más püspökök és esperesek kezeik rátevésével megáldották a felavatottat”.

Márkus Mihály nyugdíjas dunántúli püspök, egyháztörténész arra is felhívja a figyelmünket, hogy az első, 1731-ben kiadott Carolina Resolutio (III. Károly vallásügyi rendelete) szerint az „evangélikusok” (az ágostai, illetve helvét hitvallású „evangélikusok”, vagyis az evangélikusok és a reformátusok) előzetes királyi engedéllyel szuperintendenst választhattak. 1734-ben a második Carolina Resolutio tovább szabályozta az „engedményt”, hiszen ettől kezdve már a két felekezet négy-négy püspököt választhatott.

Teológia és jog

– A püspökszentelés hagyománya a niceai zsinatig nyúlik vissza. A kézrátétel aktusa a Szentlélek közlése: a közösség a Szentlélek erejével áldja meg és ruházza fel a vezetőjét – fogalmaz Márkus Mihály, aki arra is rámutat, hogy Méliusz Juhász Péter egy 1561-ben kiadott művének előszavát így írta alá: Melius Juhász Péter pap, pispec. Ez a püspöki tisztség egyik legelső jelentkezése egyházunkban.

Fölmerülhet a kérdés: a püspök szenteléssel vagy beiktatással kerül-e tisztségébe? Márkus Mihály hangsúlyozza, hogy az erre adott válaszban nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is” jelenik meg. – A szentelés istentiszteleti alkalom, a megfelelő hittani-teológiai háttérrel. A beiktatás pedig jogi aktus, hiszen a püspöki eskü tartalmazza a mondatot: „egyházunk törvényeit betartom és betartatom”.

Tehát a szentelés és a beiktatás egyaránt fontos. Márkus Mihály hangsúlyozza, hogy a magyar református hagyományban az egyházkerületi és az egyházmegyei vezető tisztségek között lényeges különbség, hogy az esperes mindig „határidős” volt, a püspöki (és a főgondnoki) tisztség pedig élethossziglan tartó.

A hazai gyakorlatban a más egyházkerületek püspökeinek a szentelésen és a beiktatáson való jelenléte a közlekedési nehézségek miatt csak az utóbbi században vált gyakorlattá. Az esperesi kollégium „kreálta”, erősítette meg tisztségében és küldetésében a megválasztott elöljárót. A hagyományokat mutatják az istentiszteleti rendtartásokból vett idézetek. Az egyházi szokásokat Kálvin Institutiója is segítette, amely így fogalmaz: „Az egyház vezetésével megbízott püspökök, presbiterek, pásztorok és szolgák neveit felváltva használtam, és ezt a Szentírás gyakorlata szerint tettem.”

– A püspökszentelésben az elmúlt évszázadokban nem történt lényeges változás. A püspöki „élethossziglan” megszüntetése, valamint a hat évig tartó ciklus bevezetése Magyarországon és a magyar egyházakban alapvetően új helyzetet teremtett, amelynek most gyűjtjük a tapasztalatait – fogalmaz Márkus Mihály, aki a püspöki tisztségekkel kapcsolatban európai példákat is említ. Nyugat-Európában nem találkozunk az egykori Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban jellemző református püspöki hagyománnyal. Van, ahol a praeses, a Kirchenpräsident, újabban már a moderátor képviseli az egyházi szervezetet. A lengyel és a balti államok reformátusainál azonban a magyarhoz hasonlóan püspök áll az egyház élén.

Habár minden püspökválasztásnak és -szentelésnek megvolt a külön története, érdemes néhány újkori példán keresztül áttekinteni, mit is jelentett a Magyarországi Református Egyháznak egy-egy új püspök beiktatása.

Forgatókönyv szerint

Noha a legtöbb egyházkerületnek már a 16. században volt püspöke, a Tiszáninnent még a 18. század első harmadában is az ottani esperesek kollégiuma képviselte. Egyébként a református püspök nem volt egyszemélyi főhatalom, a régi kánonok hangsúlyozták, hogy az esperesekkel vagy tekintélyes lelkipásztorokkal együtt kormányozzon – tehát közösségi vezetést szorgalmaztak.

Dienes Dénes Az első püspökválasztás a tiszáninneni református egyházkerületben című tanulmányában hangsúlyozza: az I. Carolina Resolutio idején a „reformátusok részéről több kérdés is felvetődött: hogyan szervezzék a kerületeket, s ezen belül tisztázásra várt a Tiszántúl és a Partium viszonya, valamint a samarjai és a dunántúli egyházvidékek egyesítésének elrendezése”. Az különösen érdekes vonatkozása a rendeletnek, hogyan alakult a tiszáninneni egyházmegyék ügye, hiszen ott korábban nem jött létre egységes kerület. A királyi udvar azonban elvárta, hogy a protestánsok nyilatkozzanak egyházkerületeik, illetve püspökeik számáról és személyéről. Két nemes, Vay Ábrahám és Szemere László egyaránt úgy vélekedett, hogy a Tiszáninnenen is szükséges lenne az esperesek fölött álló püspöki tisztség. Szemere – amint Dienes Dénes írja – „előnytelennek tartotta, s igen hátrányosnak, hogy az esperesek saját megyéjükben »azt tesznek, amit akarnak«.”

Az első tiszáninneni püspökválasztás ügyét Ráday Pál is sürgette, majd 1733. január 6-án Hernádnémetiben gyűltek össze a tiszáninneni egyházmegyék. – Nyilvánvalóvá vált tehát a tiszáninneniek előtt is, hogy a régi állapot, az egyházmegyék laza szövetsége nem tartható fenn tovább. A kormányzat határozott kívánsága az egységes superintendentiává alakulás. Ezért Hernádnémetiben a püspököt is megválasztották. A 18. században hivatalosan szuperintendensnek kellett nevezni a protestáns kerületi lelkészi vezetőket, mert a katolikusok tiltakoztak a püspök megnevezés miatt. Az egyháziak és világiak konszenzusos megállapodás által úgy határoztak, hogy a tiszáninneni egyházmegyék superintendentiában egyesülnek, és „a szavazatok többségével megválasztva megnevezték tiszteletes, igen nevezetes Szentgyörgyi Sámuel urat” – fogalmaz Dienes Dénes egyháztörténész.

A XIX. század kezdete és vége eltérő korszakokat jelentett a magyar történelemben. Tormássy János dunamelléki püspök felszentelésétől a reformországgyűlésekig még hosszú éveknek kellett eltelni, míg Hegymegi Kiss Áron tiszántúli püspök felszentelésekor már a millennium éveiben élt az egyház.

Tormássy Jánost Kiskunhalason, saját gyülekezetének templomában szentelték fel 1808. május 22-én. Talán különösnek hangzik, de már akkor is forgatókönyv szerint folyt a szertartás. Szatmári Judit forrásközléséből kiderül: Báthori Gábor főjegyző naplója, a Domesticum Protocolluma tájékoztat arról, hogy a főjegyző tizennyolc pontos menetrendet dolgozott ki a püspökszentelésre, amelyen Báthori prédikált, a kecskeméti és a halasi iskolások énekeltek, a felszentelést és a felesketést pedig a tiszántúli püspök végezte. Szatmári Judit a beiktatásról szóló tanulmányában hangsúlyozza, hogy a felszentelés a korábbi hagyománynak megfelelően történt, habár külső helyszíntis kijelöltek: „a felszentelést végző Benedek Mihály püspököt és Teleki László főgondnokot a halasi magisztrátus küldöttsége fogadta a város határában és vezette be lovaskísérettel a városba" majd a szertartás résztvevői száz személyre készített asztal mellett voltak a főgondnok vendégei. A püspökszentelés az akkori sajtónak köszönhetően országosan ismertté vált, hiszen a Magyar Kurír újságban „ez a consecratio minden környülállásaival együtt majd az egész országban kihirdettetett".

Tormássy beiktatásának századik évfordulóján, kilencvenhárom évesen hunyt el Hegymegi Kiss Áron tiszántúli püspök. Noha akkoriban még életfogytig választottak egyházkerületi vezetőt, és alsó korhatárt sem szabtak, ma már mégis különlegesnek tűnhet, hogy beiktatásának idején, Hegymegi Kiss Áron 1892-ben Kiss Áron már hetvenhat éves volt. A tiszántúli püspök életéről Baráth Béla Levente egyháztörténész, a debreceni teológia rektora írt monografikus életrajzot. A szerző kiemeli, hogy „az eskü letétele után Kiss Áron térdre ereszkedett, és a három legidősebb esperes áldásában részesült”.

A május 17-én tartott debreceni beiktató közgyűlést követően Kiss Áron húsz küldöttséget is fogadott, amelyeknek köszöntésére a püspök külön-külön válaszolt, majd az Aranybika fogadóban díszebéddel zárult az alkalom. Baráth Béla Levente könyvéből – az egyik családtag feljegyzéséből – egy különös életképre is fény derül: „A beiktatáskor a két esperes egyike, a beregi, rajta feledte apám fején a kezét. Testvére, Pista bácsi, a közönség közül odakiáltott az esperesnek: vegye már le a kezét! Félt, hogy apám elszédül a meleg kéz nyomásától.”

Hirdetni a magyar jövőt

Az első világháborút szinte közvetlenül megelőzően, a világháború ideje alatt és a trianoni békediktátum aláírása után alig több mint egy évvel is volt püspökszentelés a református egyházban. Baltazár Dezső tiszántúli püspököt száztíz évvel ezelőtt, 1911. augusztus 11-én iktatták be tisztségébe.

– Baltazár Dezsőt a „debreceni rítus szerint” a hivatalában legidősebb esperes, Dávidházy János imával és kézrátétellel szentelte fel. Ezután a főgondnok átadta a püspöknek az egyházkerület pecsétjét. Ez annak a jele volt, hogy attól kezdve ő kormányozza az egyházkerületet. Ezt követte a püspöki székfoglaló beszéd – mutatja be az alkalom legfontosabb történéseit Baráth Béla Levente, aki azt is hozzáteszi, hogy Baltazár beiktatása új korszakot hozott a református egyház vezetésében.

Száz évvel ezelőtt Ravasz Lászlót iktatták be a dunamelléki püspöki tisztségbe. Elődje az 1915- ben felszentelt Petri Elek volt. A beiktatás dátuma is mutatja, hogy Petri igazán nehéz időszakban vette át az egyházkerület lelkészi vezetői tisztségét. Az első világháború második évében lett püspök, majd amikor 1918. október 31-én megölték a korábbi miniszterelnök Tisza István grófot, a felravatalozott halott mellett Petri Elek mondott imát.

„Azért jöttem ide, hogy a magyar feltámadást, a magyar jövőt hirdessem” – fogalmazott beszédében Ravasz László 1921. október 1-jén, püspöki beiktatásán. „A szokásos formalitásokkal kezdődött a dunamelléki egyházkerület közgyűlése, a theol. akadémia dísztermében, honnét a kálvintéri templomba vonult az ünneplő superintendencia meg a nagyközönség (már amennyi ebből befért a templomba)” – írta a Sárospataki Református Lapok közleménye a beiktatásról, majd hozzátette: „Takács József főjegyzőnek szép emlékezésekben gazdag alkalmi imádsága s Németh István dunántúli püspöknek komoly, szíves intelmekkel teljes fölavató beszéde után az új püspök gyönyörű egyházi beszéddel építette buzgó hallgatóságát.”

A Ravasz felszentelésén elhangzott püspökavató beszédet a Dunántúli Protestáns Lap közölte. Németh István hangsúlyozta: „Légy tehát buzgó apostola anyaszentegyházunknak, hűséges és munkás fia hazánknak, akinek lelkét minden percben a haza nagyságának és dicsőségének helyreállítása foglalkoztatja. Ebben a nagy munkában össze kell fogni minden jó magyarnak. Ebben a munkában nekünk kell elöljárnunk, lelkészeknek, felekezeti különbség nélkül, hogy ne vádolhasson bennünket se a mai nemzedék, se a későbbi kor, hogy ezekben a szomorú időkben nem értettük meg hivatásunkat és nem volt bennünk elég lelkierő s határozottság annak betöltésére.”

Ravasz László felszenteléséről azonban nemcsak az egyházi lapok írtak, hanem mások mellett még a népszerű Az Est napilap is, amely felsorolta azokat a jelentős egyházi és állami vezetőket, akik részt vettek a beiktatáson. Köztük volt a református püspökök mellett a katolikus, az evangélikus, az unitárius és az izraelita felekezet képviselője, valamint a kultuszminiszter, a kormányzót képviselő Ráday Gedeon és Bethlen István miniszterelnök. „Ravasz László Németh István püspök kezébe az esküt letette, mire a püspök és a kerület esperesei megáldották Ravasz Lászlót, aki ezután mint felszentelt püspök a szószékre ment és megtartotta egyházi beszédét” – írta Az Est, a Sárospataki Református Lapok tudósítója pedig a következőképpen méltatta az új dunamelléki püspököt: „Ravasz László azokon az ünnepnapokon Budapest legfelkapottabb emberévé lett: divatba jött. Nem az ő személyéért, hanem az általa oly fényesen képviselt nagy és szent érdekekért. Szívből kívánjuk, hogy bárcsak mindég divatos maradna. Isten óvja a fiatal főpásztort, aki Ravasz László mindnyájunknak dicsekedésünk az Úrban.”