Zéhár csak arra lett figyelmes, hogy az apja keze megáll munka közben. Sohasem látott még ilyet, hiszen Sóhám dolgos ember volt. Reggelente meg igazán iparkodott a hálók megtisztításával, mert ha nem volt ott a felesége, akkor magának kellett piacra vinnie a halakat. Ha meg Hawa elintézte a piacot, akkor azért sietett a férfi, hogy az éjszakai virrasztás után minél hamarabb hazakerüljön, és lefekhessen aludni. Fiait is egyre csak a munkára biztatgatta, most meg… Nemcsak a munkát hagyta abba, hanem a hálóit is otthagyta a parton, hogy közelebb tudjon menni a vízhez.

Mire Zéhár észbe kapott, egész tömeg gyűlt össze a kikötőben. A parttól egy kicsit távolabb ott ringott Simon hajója. De a hajóban nemcsak Simon ült, hanem a vándortanító is, akit még nemigen látott Kapernaumban a gyerek. Az apja a tanító szavait hallgatta! Ilyet sem tapasztalt még Zéhár, mert Sóhám nem sokat adott a rabbik szavára, a vándortanítókat meg egyenesen kinevette. Most mégis olyan elragadtatással hallgatta ezt az idegent, hogy Zéhárnak is muszáj volt odafigyelnie.

De nem igazán értette, mit beszél. Nem mintha nem hallotta volna a férfi szavait, hiszen a víz elhozta hozzájuk a hangját, minden szót tisztán ki tudott venni, mégsem igen értette. Csak annyit fogott fel, hogy ez a tanító egészen másként beszél, mint a rabbik vagy a farizeusok, akik a legapróbb rendelkezést is görcsösen be akarják tartani. Másként beszélt, mint a papok a jeruzsálemi templomban, akikkel a páska ünnepén találkozott. Sőt! A fiú biztos volt benne, hogy ha ezt a tanítót hallanák a rabbik vagy a papok, nagyon fel volnának háborodva. Mert ez a férfi hatalommal beszélt. Úgy, mint aki személyesen ismeri Adonájt, az egy Istent, akinek még a nevét sem szabad kimondani, akinek a látását még Ábrahám sem tudta elviselni. Az Atyjának nevezte Ábrahám Istenét, és tényleg olyan szeretettel beszélt róla, mintha a fia volna.

A legfurcsább az volt, hogy senki sem háborodott fel, hanem szinte itták a szavait. Amikor befejezte, odafordult Simonhoz:

– Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!

A tömeg felhördült, és vele együtt Zéhár is. A gyerek azt várta, hogy most mindenki hangos nevetésben tör ki. Mert ilyet csak az mond, aki sohasem halászott még a Genezáreti-tavon. Hiszen errefelé még a gyerek is tudja, hogy olyan hajóval, mint a Simoné, csak éjszaka lehet halat fogni.

Simon is megütközve nézett Jésuára, a vándortanítóra:

– Mester, egész éjszaka dolgoztunk, mégsem fogtunk semmit.

Jézus hosszasan nézett rá, míg végül Simon így szólt:

– De a te szavadra mégis kivetem a hálókat.

Lebocsátották az evezőket, és a hajó lassan elindult a mélyebb víz felé. Zéhár biztos volt benne, hogy máskor csúfondáros kurjantásokkal kísérték volna a halászok a hiábavaló próbálkozást. Most mégis csend volt a parton. Minden szem Simon hajójára szegeződött. Feszülten figyelték, ahogy kivetik a hálókat. Azután vártak. Tudták, hogy most talán órákig is várni kell, hogy történjék valami. Hiszen a halászat türelemjáték. De alig telt el pár perc, a háló megfeszült. Simon döbbenten nézett Jézusra. De nem volt sok ideje csodálkozni, mert a háló annyira tele volt, hogy már szakadozni kezdett a halak súlyától.

Simon épphogy inteni tudott a társainak, azok már indultak is segíteni egy másik hajóval. Amikor nagy nehezen kiemelték a hálót, annyira megtöltötték a halak a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek.

Zéhár nem akart hinni a szemének.

– Csoda… – suttogta magában. – Ez igazi csoda.

És most már biztos volt benne, hogy a vándortanító nem véletlenül beszélt úgy Istenről, hanem valóban jól ismerte. Olyan jól, mintha a saját édesapja volna.

Simon fejében is hasonló gondolatok járhattak, mert remegve borult le a tanító lábai elé:

– Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram! Jézus akkor így szólt Simonhoz:

– Ne félj, ezentűl emberhalász leszel!

Zéhár nem értette, mit jelenthet ez, de abban biztos volt, hogy mától gyökeresen megváltozik Simon élete. És talán az övék is.