A benjámini Gibea lakói fajtalan, gyalázatos gaztettet követtek el (6) az efraimi lévita és annak másodfelesége ellen. A lévita Izráel egész közösségét harcba hívta Benjámin törzse ellen (4–6), hogy kitakarítsák a gonoszt (13), noha a lévita maga sem volt makulátlan mindabban, ami történt. Prófétai küldetésünk rámutatni a gonosz hatalmára, munkájára, mert ha ezt nem tesszük, akkor mi magunk is hűtlenekké leszünk, ítélet lesz rajtunk. Ugyanakkor a próféta soha nem hajt végre ítéletet, sőt, az ítéletet is az Úr követeként mondja ki, bűnbánatra és megtérésre hív. A próféta maga is bűnbánatot tart, alázattal szól, mint aki szintén az Isten újjászülő és megtartó kegyelmére szorul. Az Úr az, aki megszabadít a gonosztól (Mt 6,13). Mi rámutathatunk a bűnre, és Jézus Krisztusban megtérésre hívhatjuk az embereket, de az Isten őrizzen meg attól, hogy mi kezdjük el kiirtani a gonoszt, mert az csak még nagyobb tombolásává lehet (18–28). Isten őrizzen meg bennünket minden hűtlenségtől, amely eltűri a gonosz munkáját, de attól is, hogy mi bélyegezzünk másokat gonosznak, miközben a saját gonoszságunkat nem vittük oda elé. Jézus Krisztus az egyetlen megoldás a gonosz elleni harcban. Térjetek meg és teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöt! (Mt 3,8)

ApCsel 20,13–16

50. zsoltár

Benjámin törzse a harmadik ütközetnek – két győzelem után – nagy magabiztossággal vágott neki. Először úgy tűnt, hogy ezt is győzelemre viszik (32). A túlzott magabiztosság azonban nem kedves az Úr előtt, mert az ilyen ember nem az Úrban, hanem önmagában bízik. A magabiztosság csúcsáról veszedelmeset lehet zuhanni. Bizony, nem árt tudni, hogy ez a világ veszedelmes hely. Itt soha nem bízhatjuk el magunkat: minden napunkat csakis az Úr megtartó kegyelmére hagyatkozva, leborulva, alázattal kezdhetjük el. Ez a leborulás azonban bizonyosságot ajándékoz nekünk: a veszedelem feletti végső győzelem a miénk a feltámadott Úrban! Urunk, őrizz meg a bizonyosságban, ha veszedelem szakad ránk, mert ebben a világban minden megtörténhet, hirtelen zuhanhatunk fentről lefelé, mint Benjámin törzse. Amikor bekerítenek, üldöznek, tipornak, halálra hajtanak (43) – akár olyan posztmodern módon, hogy lélegzetet sem hagynak venni, annyi a feladat, nincs pihenés, és sohasem jó senkinek semmi –, akkor menekülj a mi kősziklánkhoz, maradj ott, pihenj meg (47).

ApCsel 20,17–38

275. dicséret

Sok itt az emberi megoldás – még akkor is, ha azt olvassuk, hogy az Úr ütötte a rést Izráelen, amikor Benjámin törzse majdnem kiveszni látszott (15). Összekeveredik az Isten ítélete és az emberi indulat, meggondolatlanság. Két felelőtlen esküről is olvasunk (8–14; 15–23), a szánalomról és a gyilkos indulatról, a felelőtlen eskü megtartásáról és a kibúvó megtalálásáról. Igen gyarló és emberi, megváltás után kiáltó ez az egész. A megoldás halvány napsugara ott kel fel, ahol a törzsek elkezdenek sírni, bánkódni testvérük miatt (1–6). Sok sötétség keveredik ebbe a hajnali sugárba, várni kell még a naptámadatra. Minket azonban már meglátogatott a felkelő nap, és az örök élet fénye ragyogott fel felettünk, akik a halál árnyékának völgyében járunk, életünk megannyi nyomorúságos ellentmondásával (Lk 1,78). Nincs más járható út, csak a bűnbánat, az újjászületés, a megtérés az emberi indulatokból – vállalva a krisztusi minden kockázatát. Életem során mindig akkor döntöttem jól, amikor a legméltatlanabb helyzetben is vártam a krisztusi út lehetőségére, és nem zsigerből válaszoltam. Az imádságos várakozást, lehiggadást áldotta meg az Úr (Ézs 30,15), közben ő cselekedett, és megmutatta a megoldást. Még akkor is ez az egyetlen út, ha a krisztusi szeretettel folyamatosan visszaélnek. Isten azonban megőrzi övéit, és nem engedi a határtalan visszaélést.

ApCsel 21,1–16

399. dicséret

A Prédikátor istenfélelemmel néz szembe e hasadt világ tényszerű hiábavalóságaival. Ennek egyik jele az, hogy Istenre hagyatkozva elfogadja az ő döntéseit. Másik jele, hogy az Úr színe előtt élvezi a számára kimért részt. Mi haszna van? A Prédikátor felsorolja világunk ismétlődő jelenségeit: nemzedékek jönnek és mennek, felkel és lenyugszik a nap. Nincs semmi új (4–7). Minden dolog és tevékenység fárasztóvá lesz, kiüresedik (8–11). Nem tudjuk kikutatni a dolgokat (1,12–14), minél több lesz bennünk a bölcsesség, annál inkább látjuk a hiábavalóságot (1,16–18). Nyomorúság átélni a haszontalanságot, hogy kárrá és szemétté lesz itt minden. Mégis: nagy nyereség az istenfélelem (1Tim 6,6), az örök élet maradandóságának bizonyossága engedelmességgé és megelégedett örömmé formálja az életét. Ezzel a bizonyossággal leszünk hasznossá mások számára, és a saját életünket is ez teszi boldoggá.

ApCsel 21,17–26

4. zsoltár

Salamon rászánta magát, hogy jobban megvizsgálja mindazt, ami az ég alatt történik (13). De másként éljük-e meg ma az emberlétet, mint Salamon? Hiábavaló erőlködésről, a megjobbítás reménytelenségéről ír, mert ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni (15): a napi harcoktól a világban dúló óriási küzdelmekig bármi eszünkbe juthat. Idősebb korban már az is kérdés, hogy egyáltalán mire szánjuk még rá magunkat, minek merjünk nekikezdeni. Ami nincs, azt nem lehet számba venni. De nem csak az van, amit ki lehet mutatni. Sokkal több az élet annál, mint amit kikutathatunk (13). A legtöbb az Isten, aki az életet adta, megtartja, Jézus Krisztusban megváltja és megjobbítja – a bajlódó királyét ugyanúgy, mint a bajlódó szegényét, ugyanis lényegileg nincs különbség. Az élő Isten az, aki kiegyenesíti, amit emberi erő soha nem tud egyenessé tenni (15). Ez a bűnbocsánat és az üdvösség. Az Úr megerősít és reménnyel ruház fel, hogy benne a mi munkánk nem hiábavaló (1Kor 15,58). Ez a bizonyosság még arra is bölccsé tesz, hogy eldöntsük: mi az, amit megvizsgáljunk, amire rászánjuk magunkat, és amivel nekünk egyáltalán nem vagy már nem kell foglalkoznunk.

ApCsel 21,27–40

56. zsoltár

A Prédikátor mint Jeruzsálem királya élt a lehetőségeivel, és nem tagadott meg magától semmi jót (10): élt az örömökkel (1–2); megitta a bort (3); fáradságos munkával nagyszerű dolgokat alkotott (3–8); gazdagságát ezáltal is gyarapította szolgákkal, marhacsordával és juhnyájjal, ezüsttel és arannyal; élt a szép nőkkel (8); naggyá lett, és híre messze jutott (9). A Prédikátor mindezeket bölcsességgel próbálta ki, vagyis mindig megmaradt a határokon belül (3). A valóságban is így volt ez? Éppen ez itt az egyik nehéz kérdés: lehet-e bölcs annyira az ember, hogy ennyiféle jóval jól, ne pedig visszaéljen? Hiszen a felsoroltak mindegyike egyenként is nagy kísértés, amelyben nehéz megállni, mert határtalanul magával ránthat. Tudjuk, hogy Salamon király életében is hűtlenség és bukás lett a vége. Kevés ide az emberi bölcsesség. Ki kell mondani, hogy ebben a világban böjtre és lemondásra van szükség ahhoz, hogy megállhassunk: magamat megregulázom, hogy alkalmatlanná ne váljak (1Kor 9,27). Nem szimpatikus megoldás ez egy élvezetekre kihegyezett világban. Mindezek ugyanis kétségbeesett kísérletek arra nézve, hogy az ember átélje a jót (3), így megtalálja életének értelmét, küzdve a halál tényével, amely minden pillanatot megkérdőjelez. A gond: a halál. A megoldás: a halálból feltámadott Jézus Krisztus és az Úrba vetett hit.

ApCsel 22,1–21

91. zsoltár

Lelkészként sok életsorsot ismerek, amelyek nagy része hasonló abban, hogy végig bérből és fizetésből élve próbáltak talpon maradni, fáradsággal és odaadással küzdeni, elvégezni a feladatukat, valamire jutni, és még szerettek volna picit örülni az életnek, a szerzeményüknek. Amíg dolgoztak, erre nem volt idő és pénz, mire már nem dolgoztak, megbetegedtek vagy más nagy gondjaik támadtak. Ez csak egy sablon. Nyugodtan vegyük hozzá azokat is, akiknek van lehetőségük élvezni az életet, és meg is tesznek mindent ezért, még sincs örömük. Mi jut az embernek? Ez itt az alapkérdés. A prédikátor könyve és a teljes Írás összefüggésében feleljünk. Egyrészt vegyük fontolóra azt, hogy akinek valamiben látványosan több jutott, mint másoknak, annak a felelőssége is nagyobb, illetve az ilyen ember is gondoljon arra, hogy mindezek mulandók és hiábavalók. Örüljünk minden napnak, mert a holnap az Úr kezében van! Tekintsünk mégis reménységgel a holnapra, hiszen a mi Urunk a jövő Ura! Ne ettől a világtól várjuk a valódi jussot, ám vegyük észre, hogy – még a legnehezebb helyzetben is – mennyi mindenünk van. Az Úr ad, mindig ad, eleget ad (Zsolt 127,2), és Jézus Krisztusban a legtöbbet adta: örök életet és üdvösséget.

ApCsel 22,22–26

144. zsoltár