A Tiszáninnen tulajdonképpen a történelmi Magyarország északkeleti része, amelyet viszonylagosan védett az ellenreformáció időszakában különleges történelmi, földrajzi és hatalompolitikai helyzete. A bécsi udvarból irányított ellenreformáció már kevésbé ért el Magyarország keleti feléig, a török befolyás a terület déli határáig tartott, és ebben az időszakban védelmet jelentett, hogy az erdélyi fejedelemség a hatókörét erre a térségre is kiterjesztette.

„E viszonylagos védettségnek a következménye, hogy egyházkerületünk területén sok műemléképület megmaradt, és a református hitvallás bástyái is erősebbek voltak” – írta Mészáros István korábbi tiszáninneni püspök Dienes Dénes Tanulmányok a Tiszáninneni Református Egyházkerület történetéből című kötetének előszavában.

Egyházmegyei unió

Miután a magyarországi reformáció után terjedésnek indultak a „helvét hitelvek”, Felső-Magyarországon is egyházmegyék szerveződtek, de még a 17. században sem alkottak egységes egyházkerületet, és így nem is állítottak fel püspöki hivatalt. Egymástól függetlenül, egyfajta unióban éltek az egyházmegyék, az azokat vezető esperesek pedig püspöki jogokat gyakoroltak. Az esperesi-püspöki jogkörök összefonódása Tiszáninnen sokáig megmaradt, és csak 1733-ban, a hernádnémeti zsinaton választottak püspököt.

– A püspökválasztást azért tartották meg, mert a II. Carolina Resolutiót előkészítő királyi kormányzat négy református egyházkerületet engedélyezett, így a tiszáninnenieknek is ebben a szervezeti formában kellett folytatni az életüket – magyarázza Dienes Dénes, miért volt végül szükség a választásra.

A hernádnémeti zsinat előtt legalább két alkalommal tettek lépéseket a tiszáninneni esperesek arra, hogy püspököt válasszanak maguk közül, de ezek inkább időhúzó és látszatelhatározások voltak, amelyeket végül nem követett érdemi intézkedés. Ezek közül az egyik volt az 1646. évi szatmárnémeti zsinaton hozott határozat. A fenyegető egyházszakadás miatt hívták össze a zsinatot, ahol többek között határozatba foglalták azt is, hogy a tiszáninnenieknek püspököt kell választaniuk.

Hiába sürgette személyesen a szatmárnémeti végzés végrehajtását I. Rákóczi György, a fejedelem 1648-ban bekövetkezett halála után „a tiszáninneni esperesek válláról lehullott a püspökválasztás terhe” – fogalmaz Dienes Dénes a fentebb említett tanulmányában. Az egyháztörténész kiemeli, hogy az esperesek nem dogmatikai ellenvetés vagy alapállás miatt nem választottak püspököt maguk közül, hanem megkedvelték a sajátos történelmi helyzet során kialakult egyházmegyei függetlenséget. Mindez addig működött, amíg egy újabb meghatározó történelmi helyzet miatt arra kényszerültek, hogy változtassanak ezen.

Az első püspökválasztás

Ez a történelmi helyzet a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke után hozott protestánsellenes törvények megalkotása, valamint III. Károly király vallásügyi rendelete volt. Bár a Carolina Resolutio szűkre szabta a protestáns felekezetek életterét, annyi haszna mégis volt, hogy törvényes alapot jelentsen a megmaradásért vívott küzdelemben. A törvény előírta a protestánsoknak, hogy adjanak számot egyházkerületeik számáról és azok vezetőiről is.

Dienes Dénes tanulmányában olvashatjuk, hogy két tiszáninneni református nemes, Ráday Pál és Vay Ábrahám hamar felismerte, hogy a tiszáninneni helyzet nem tartható fenn, és a fennálló állapot „nem fogja elnyerni a hivatalos politika jóváhagyását, s ez törvényen kívüli helyzetbe sodorhatja az itteni reformátusságot”. Ráday és Vay szerint a kerületi egység megkönnyítené az ellenreformációval szembeni védekezést. Vay Ábrahám volt az, aki felvetette a világi főgondnok tisztségét is.

Végül 1733. január 6-án a Zemplén vármegyei Hernádnémeti községben gyűltek össze a tiszáninneni egyházmegyék küldöttei, hogy eleget tegyenek a Carolina Resolutio által támasztott feladatoknak, itt választották meg az egyházkerület első püspökét, Szentgyörgyi Sámuel borsod-gömöri esperest is.

A kerület egysége végül 1734-ben, a Carolina Resolutiónak való megfelelés miatt jött létre – ebben írta elő III. Károly, hogy négy református egyházkerület működhet az országban, amelyeket egy-egy superintendens, azaz püspök vezetheti.

Szentgyörgyi Sámuelt is ebben az évben szentelték fel a Hernádnémeti református templomban. A püspök, „leterített szőnyegre térdelve, jobb kezében a magyar Bibliát tartva, baljában a Helvét Hitvallást, ezeknek közepette volt az eskü, ő általa tisztán ismételve, ekképpen megerősítve ünnepélyesen felszenteltetett, egekbe hatoló imádsággal, a tisztelendő abaújvári egyházmegye seniora, az igen tiszteletre méltó, nemes és tudós Szentandrási Mihály által” – idézi tanulmányában Dienes Dénes az abaúji jegyző, Nádudvari Mihály beszámolóját. A leírásból kiderül az is, hogy Szentandrási Mihály rangidős esperesként végezte a beiktatás szolgálatát.

– Tiszáninneni hagyomány, hogy az esperesek szentelik föl a püspököt. A rangidős esperes vagy a korelnök prédikál, és kézrátétellel mondanak egy-egy áldást a többiek. Ettől néhány esetben eltért az egyházkerület – mondja Dienes Dénes.

Egyházmegyék és Trianon

A protestáns egyházak megtűrt szerepükből 1791-ben, a szabad vallásgyakorlásról szóló törvény megalkotása után válhattak szinte egyenrangúvá a katolikus egyházzal. Szabadon építhettek templomot és iskolát, a katolikus egyház semmiféle felügyeletet nem gyakorolhatott felettük. Ebben az évben a reformátusok zsinatot tartottak Budán, ahol létrejött az egységes szervezetű magyar református egyház. 1799-ben a Tiszáninneni Egyházkerület négy egyházmegyéjéből hetet szervezett, amelyek az 1920-ban kialakított új országhatárokig szinte változatlanok maradtak.

A Trianon után kialakult országhatárok miatt a tiszáninneni egyházmegyékből volt, amelyik teljes egészében, más pedig részben az akkor létrejött Csehszlovákiához került, így újra kellett rajzolni az anyaországban maradt egyházmegyék határait is. Miután az 1938-as első bécsi döntés után a Felvidék egy része újra Magyarországhoz tartozott, így egy időre viszszaállt a világháború előtti egyházmegyei szerkezet. Ennek az 1947-es párizsi békeszerződés vetett véget. Öt évvel később a Tiszáninneni Egyházkerületet beolvasztották a Tiszántúliba, mivel szándékában állt lemondani a sárospataki teológia működtetéséről. Ekkor jött létre a rövid életű Tiszavidéki Református Egyházkerület.

A Tiszáninneni Egyházkerület 1957 óta újra önálló, de megtartotta egyházmegyéinek az 1952-es egyesüléskor kialakított határait. Érdekesség, hogy a határon túlra szakadt magyar reformátusokkal való összetartozás jeleként a Borsodi Egyházmegye nevét 2000-ben Borsod-Gömörire változtatták. A 2004-es európai uniós csatlakozás után egyre gyakrabban fordult elő, hogy átjárnak egymáshoz szolgálni a határ menti lelkipásztorok.

Püspökök az egyházkerületben

Szentgyörgyi Sámuel megválasztása óta még tizennyolc püspököt szenteltek fel a Tiszáninneni Református Egyházkerületben. Közülük is kiemelkedik a kerület Sámuel, aki a cseh–morva misszió legjelentősebb szervezője volt, valamint a püspökök sorában nyolcadik Zsarnay Lajos, aki az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején vezette az egyházkerületet, illetve az önkényuralom idején kiadott pátenssel szembeni helyi ellenállást. Tiszáninnen tizedik püspöke, Fejes István nemcsak református lelkész, hanem költő is volt. Számos énekünk, például az Egyedüli reményem kezdetű 276. dicséret szövege is tőle származik. Meg kell említeni Révész Kálmánt, Tiszáninnen tizenkettedik püspökét is, aki Trianon után szervezte újjá az egyházkerületet.

Az avasi református templomról

Kevés olyan város van Magyarországon, ahol tizenkét református templom tornya törne az ég felé. Bár Mis kolcon valóban ennyi református hajlék található, az avasi tornya már lassan ötszáz év óta az épület mellett áll. Miskolc óvárosának legrégibb épülete eredetileg katolikus templom volt, de a reformáció óta a reformátusok használják.

A hajlékot román stílusban kezdték el építeni a XIII. században, majd fokozatosan bővítették, végül a XV. század végén háromhajós, késő gótikus stílusú csarnoktemplommá építették át. A XVI. század közepén a törökök gyújtogatásának esett áldozatul az épület, a gótikus bordás boltozat a tetővel, illetve a toronnyal együtt megsemmisült. Több mint húsz évig állt tető nélkül a templom, miközben a reformáció hatására 1554-ben létrejött a miskolci református gyülekezet, a mai Miskolc-Avasi Református Egyházközség előde.

A reformátusok 1557-ben harangtornyot építettek az épület mellett, majd 1563 és 1569 között magát a templomot is átépítették. Mivel a harangtornyot az elmúlt közel ötszáz évben nem semmisítette meg tűzvész, ezért a zömök megjelenésű, négyzetes alaprajzú épület bárdolt tölgyfából készült, hatszögű gúlasisakkal fedett tetőszerkezete még jórészt eredeti. Az épület különlegessége még a tizenhárom nagy méretű, hármas osztású gótikus ablak is.

A templomban található az a reneszánsz kori királyi stallum, azaz ülőpad, amely az egyetlen fennmaradt bútor Mátyás király firenzei hatású reneszánsz udvarának berendezési tárgyai közül. A templomnak két orgonája is van, amelyek híresek tökéletes akusztikájukról, így gyakran szolgálnak orgona- és kórushangversenyek helyszínéül.

Az épületet Miskolc legrégebbi sírkertje veszi körül, ahová a feltárások szerint már az Árpád-kor óta temetkeznek.