A tanítványság jóval több egyfajta vallásos, teológiai fogalomnál – e szóban benne van az első tanítványok és Krisztus teljes együtt töltött életideje. A megismerkedés, az elbeszélt vagy épp homályban hagyott, közösen átélt boldog és feszültségteli események, a Mester halála, feltámadása, sőt, az első pünkösd katartikus élménye, de még a mártírhalál is hozzátartozik a teljes történethez. Amikor a „tegyetek tanítványokká minden népeket” parancsot teljesítik, az apostolok a tanítványságnak ebbe a felemelő és félelmetes történetébe vonják be a leendő keresztyének millióit.

Ebből a megközelítésből a tanítás, tanulás fogalma – mert a „tanítvány” szót mégiscsak innen vezetjük le anyanyelvünk logikája szerint – korántsem csak a tudás és készségek átadását jelenti, hanem benne van az együtt haladás, a saját társammá avatni vágyás küldetése is.

Az elmúlt másfél év kiszámíthatatlan és egyre félelmetesebb eseményei erősen próbára tették az intézményes oktatás-nevelés világát: a bölcsődétől az egyetemig változatos körülmények és szabályok között kellett újra és újra kialakítanunk az értelmes és hasznos együttlét lehetőségeit. Próbára tétetett minden és mindenki, a legtermészetesebb dolgok váltak váratlanul kockázatossá vagy lehetetlenné: a reggeli buszozás, a közös étkezés, kirándulás, az órai titkos levelezés. Máshogy zajlott és mást jelentett a dolgozat: a diákok egymást segítő tudáscseréje elvárás vagy legalábbis elkerülhetetlen adottság lett ott, ahol azt azelőtt tiltották.

A hagyományos (vagy annak gondolt) iskola játékszabályai szerint a tanár és tanítvány szerepe nemhogy nem párhuzamos, hanem ellentétes. A tanár tanít, a diák tanul. A diákot osztályozzák, a tanár osztályoz. A tanár a felnőtt, a hatalommal bíró, a diák gyermeki, kiszolgáltatott.

Az iskolákban szükségessé váló digitális munkarend – de akár az óvodák, bölcsődék életének változásai is – világossá tették: ha van szükséges és elismerésre méltó erénye a nevelésnek és a nevelőnek, az az, ha érti és ismeri a jelen világot, követi a változásait, alkalmazkodik, és ezáltal marad emberséges, egyúttal hatékony is. A tanító (végre!) első lett a tanulók között. A valaha megszerzett diploma, minősítés, munkaköri cím jelentősége eltörpült ahhoz képest, hogy látom-e, értem-e, mit és hogyan kell megtanulnom a rám bízott gyermekek érdekében. Így ismerheti fel a nevelő, a pedagógus önmagában az elhívott-elküldött tanítványt.

Hogyha a tanító arról ismerhető meg, hogy ő is mindig tanul – egészen megváltoztatja az iskola alaphelyzetét. Ha magam is tanulóként, tanítványként járok a gyerekek között, azzal őszintén láthatóvá teszem, mi az, ami érdekel a világból, mi fontos nekem, mihez kötődöm. Az esendőségem is megjelenik a felszínen: hogyan ismerem fel gyengeségeimet, hogyan viselem őket, hogyan javítom, ami javítható, és hogyan lehet együtt élni azzal, amiben gyengébb vagyok a többieknél?

Ha a tanítót a tanuló ellentéteként fogjuk fel, útjuk sem lehet párhuzamos, csakis ellentétes. A tanuló útja szalad a „nagybetűs életbe”, mindig előre, de soha nem szabad megélnie azt, a feladata: mindig csak felkészülni. A tanítóé fordított irányú: el- és kifelé. El a diploma, a doktori fokozat megszerzésétől, egyre mélyebb – évtizednyi, utóbb emberöltőnyi – szakadékkal elválasztva a tanítványoktól.

Az evangéliumokból ismert tanítványság nem ilyen. Ahogyan az elsők együtt haladtak Mesterükkel, úgy haladnak aztán ők is tovább saját tanítványaik százaival, ezreivel. Közös úton, közös irányba, közös sorson osztozva. Őszintén remélem, hogy az elmúlt év kócos, pizsamás reggeli online bejelentkezései, az új és még újabb tananyagokkal, feladatokkal, játékokkal való ismerkedés valóban megerősítette nevelőink tanítványi azonosságtudatát – hogy értsék, lássák, élvezhessék azt az erőt, amelyet a missziói parancsot betöltő tanítványok nyertek az első pünkösd utáni világban.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének oktatója