Életünkben sokszor törekszünk a munka és a magánélet egyensúlyának megteremtésére, viszont ez nem mindig lehetséges. Talán nem is érdemes állandó egyensúlyban gondolkodnunk, hiszen maga Jézus sem így élte az életét. Voltak olyan intenzív időszakok, amikor rengetegen vették körül, sok embert meggyógyított, de voltak olyan időszakok, amikor bár még több mindent tehetett volna másokért, úgy döntött, hogy egyedül akar maradni az Atyával.

Bármilyen jó lenne is, nem elég arra várnunk, hogy egyszer majd a béke szigetére érkezünk, a mindennapok sűrűjében is van lehetőségünk átélni a békességet. A tere adott, bennünk van. Már csak időt kell adnunk magunknak arra, hogy ebben a békességben együtt legyünk a mi mennyei Atyánkkal.

Az egyház születése óta kérdés, hogyan is lehet megvalósítani azt, amit Pál apostol ír: „…szüntelenül imádkozzatok…” (1Thessz 5,17) Sokféle megoldás és válasz hangzott el ezzel kapcsolatban az évszázadok során. Vannak olyan megoldások, amelyek arra teszik a hangsúlyt, hogy egyfajta imádkozó lelkület, az élethez való hozzáállás alakuljon ki bennünk úgy, hogy bármit teszünk is, az Isten jelenlétének tudatában és az ő dicsőségére történjen. A megvalósítás másik fő iránya pedig az olyan életritmus kialakítása, amelyben külön időt szentel a hívő az imádságnak.

Kálvin a naponta legalább ötszöri imádkozás gyakorlását tartotta mérvadónak, és maga is készített mintaimádságokat ehhez, de talán a praktikum erősítette meg azt, amit Luther tartott mérvadónak és kivitelezhetőnek, ez pedig a napi kétszeri fohászkodás: reggel és este. Az imádkozó lelkület és az életritmus összehangolása többféle módon valósulhat meg az ember napjaiban, és ez természetesen nem valamiféle teljesítmény vagy verseny, de fontos, hogy legyen imaéletünk.

Számos gyakorlat alakult ki az imádság fajtáira és idejére nézve, de talán elmondható, hogy mindig lehetne többet imádkozni, és a hiányérzet része ennek a lelki útnak. Sokan vágynak arra, hogy rendszeres imaéletük legyen, de ez többnyire csak fellángolás marad. Az igaz, hogy minden embernek megvan a maga ritmusa a lelki élet terén, és ami másoknál működik, az lehet, hogy nekünk az adott életszakaszban nem vonzó, de saját magunk miatt fontos, hogy tudjunk időt szánni a napunkban, hetünkben az imádságra.

A rendszeres imaélet vágya akár hosszú ideigis elkísérhet bennünket, de ha egyszer végre tetté, cselekvéssorozattá válik, úgy fogjuk érezni, hogy „bárcsak előbb jöttem volna rá a titkára”? Henri Nouwen író, teológus e kérdés kapcsán egyszer ezt a tanácsot kapta: „Szabjon meg egy észszerű időt, és ha egyszer megszabta, ragaszkodjék hozzá mindenáron. […] Közölje mindenkivel, hogy ez az egyetlen dolog, amin nem változtat. És ez alatt az idő alatt imádkozzék. […] Egyszerűen tegye lehetetlenné, hogy bármiféle munkát végezhessen, még ha sürgősnek vagy fontosnak tűnik is az. Ha kitart emellett, lassan rájön, hogy sok olyan problémája van, amelyen nincs értelme töprengeni, mivel abban az időpontban úgysem tudja elintézni. Akkor, ezekben a szabad óráiban elkezdi majd mondogatni magának: Mivel nincs semmi dolgom, ezzel az erővel imádkozhatok isi Így az imádság olyan lényegessé válik, mint az evés és az alvás, és az idő, amelyet erre a célra szentel, nagy mértékben felszabadítja, és a szó helyes értelmében ragaszkodni fog hozzá.”

Az imádság számos formát ölthet: elmélkedés, kérés, szemlélődés, bűnbánat, közbenjárás. Sokféleképpen kereshetem a mennyei Atyámmal folytatott párbeszéd lehetőségét, de valamilyen módon keresnem kell. Hitéletünk mozaikja csak akkor fog összeállni, ha valóban elkezdünk mindennap időt tölteni az Úrral.

Ahogy a számunkra fontos személyekkel jó együtt lenni, ahogy az emberi kapcsolatok mélyüléséhez szükségünk van odaszánt időre és energiára, saját magunk is miatt is fontos, hogy rendszeresen ajtót nyissunk Istennek életünk belső szobájában. Egészen addig, amíg nem is lesz szükség külön ajtónyitásra, hiszen Isten jelenlétét megtanuljuk látni életünknek azon területein is, ahol eddig nem vettük észre. Ekkor a vele való párbeszéd természetessé válik, mint a levegővétel.