Pál apostolt a zsidók azzal vádolták meg, hogy az általa hirdetett Krisztus-hit és a keresztyének a Római Birodalom békéjét veszélyeztetik. A római helytartó, Félix többször kihallgatta. Talán megérezte, hogy Pál tényleg isteni küldetésben jár, és pogány létére is volt benne annyi istenfélelem, hogy nem akarta „az égieket” magára haragítani, ezért kedvezett az apostolnak.

Kálvin írja: „Érdemes megjegyezni Isten csodálatos bölcsességét, aki azt akarja, hogy néha a gonoszoknak is hirdettessék az evangélium, nem azért, hogy valami hasznuk származzék belőle, hanem, hogy még kevésbé legyen mentségük.”

Félix megparancsolta a századosnak, hogy tartsák őrizetben Pált, de enyhébb fogságban, és az övéi közül senkit se akadályozzanak abban, hogy szolgálatára legyen (ApCsel 24,23). Akkortájt a foglyoknak enni sem adtak, a rokonok látták el őket élelemmel. Pál számára ez a kedvezmény nem ezért volt fontos, hiszen ahogy ő maga írta, megszokta a nélkülözést. Nem is a rokonai keresték fel, hanem a gyülekezetből a testvérek. Biztosan vittek neki ételt is, de Pál ilyen módon tudott üzenni a többieknek, levelet is küldhetett, gondozta, bátorította őket, sokkal fontosabb volt, hogy az evangélium ügye továbbhaladjon az apostol fogsága idején is.

Később Pál a császárhoz fellebbezett, az akkori világ vezetőjével is személyesen akart találkozni, hogy neki is szóljon Krisztusról. A Félix általi kedvezménye megmaradt. Amikor Rómába indultak, az utazás másnapján behajóztak Szidónba. Itt Júliusz, a foglyokat őrző tiszt emberségesen bánt Pállal, és megengedte, hogy elmenjen a barátaihoz, hogy azok gondoskodjanak róla (ApCsel 27,3).

Arról nem szól a Szentírás, hogy Pál találkozott-e végül a császárral, de azt tudjuk, hogy az uralkodó testőrsége olyan előkelőkből állt, akik a bizalmasai voltak, tőlük bizonyára hallhatott Pálról és Krisztusról.