Isten szabta meg mindenek idejét, hiszen ő – aki idő fölötti – teremtette az időt is. A mi gyarlóságunk, hogy sokszor nem jól élünk vele: akkor sírunk, amikor nevetni kellene, és akkor nevetünk, amikor sírni kellene (4). Akkor ölelnénk, amikor tartózkodni kellene, és akkor tartózkodnánk, amikor ölelni kellene (5). Eldobunk magunktól, amikor megtartani kellene, és megtartani akarunk olyat, amit az Isten már elvett tőlünk (6). Hányszor hallgatunk, amikor szólni kellene, és hányszor fecsegünk, amikor hallgatni kellene (7)! Hányszor nem tudjuk odabízni azokat az időket, amelyek teljesen az Úr kezében vannak: mert bizony ideje van a születésnek és ideje van a meghalásnak (2)! Persze könnyű ezeket kimondani, de nehéz megélni. Ezért csak azt hangsúlyozhatjuk, hogy könyörögjünk leborulva az Úr előtt! Hiszen minden időt körbeölel az Isten örökkévalósága, megváltó, üdvösséget ajándékozó szeretete. Életünk nyomorúsága a bűn miatt, hogy nincs meg bennünk a képesség, hogy jól éljünk az alkalmakkal. Az az ember fedezi fel a rendelt időt, aki Isten örökkévaló szeretetéből részesülhetett, aki Jézus Krisztusban van. Él az Istentől készített idővel, de nem él vissza azzal.

ApCsel 23,1–11

100. zsoltár

„Rájöttem!” – kiált fel a prédikátor. Ez valójában a megtérés, az a csoda, amikor az idő fogságában élő, sok mindent nem értő, a hiábavalóság és a halandóság átkát megtapasztaló ember számára (3,3; Róm 6,23) felragyog a feltámadott Krisztus (Ef 5,14). A prédikátor ráébredt a legfontosabbakra: nincs semmi baj, mert Isten cselekszik értünk. Az ő cselekvése szabadítás, ez a Biblia bizonyságtétele. Isten kézben tartja az eseményeket, és amit ő tesz, az örökre megmarad. Isten előkeríti azt, ami tovatűnt (15). Jézus Krisztusban az örökkévalóságot az ember elé tárta (11). Nem mi magunk jövünk rá erre a csodára, hanem az ő kegyelme nyitja meg az értelmünket és a szívünket erre a felismerésre (Mt 16,17). Bűnbánattal meg tudunk szomorodni azon, ami nem jó, ami nem kedves Istennek (16). És még Úrtól kapott erőnk is lesz ahhoz, hogy mi ,ügyeljünk a cselekedeteinkre" (17), miközben bölcsen meghagyjuk titoknak azt, amit az Isten nem jelentett ki nekünk, vagyis amit valójában itt soha nem érthetünk meg (3,3). Aki mindezekre rájöhetett, az megmarad alázatban, mert tudja, hogy lényegében senkinél sem különb, csak az Isten kiválasztó kegyelme által lett azzá (19—20).

ApCsel 23,12–22

393. ének

A mai igeszakaszban az a probléma is előttünk áll, hogy mikortól vált át a szorgalmas munka testet-lelket-idegeket felemésztő robottá, istentelen haszon- és munkamániává, amely nemcsak a nyugalom napját nem tudja megszentelni, de egyáltalán élni, szeretni, gyönyörködni, csak úgy lenni is képtelen. Hol vannak a lustaság, a szorgalom és a gürcölés határai? Isten Igéje azt mondja: jobb az egy maroknyinak megelégedetten örülni, mint a sok maroknyit hajszolni (4–6). De annak is úgy örüljünk, hogy az is csak egy időre a miénk. Nagy nyereség az istenfélelem megelégedettséggel (1Tim 6,6–7). „Van olyan életkor, amikor már nincs külön az ünnep – az élet egésze ünnep. A többi nem érdekes.” (Márai Sándor) Isten áldása az, amikor megadatik a mindennapi. Persze tesszük érte a dolgunkat, de nem gürcölve, nem elégedetlenül mindig többre vágyva, és végképp nem a másiktól megszerezve azt. A Biblia üzenete: örülj nyugodtan a saját részednek, a saját maroknyi vagyonodnak, még akkor is, ha valakinek kisebb, valakinek nagyobb „marka” van. Amikor a fejlődés hitetlen jólétet, gőgöt, önzést, igazságtalan viszonyokat teremt, akkor kimondhatjuk, hogy ezt a folyamatot csak az ember nevezi fejlődésnek, valójában a halálba vezető út az. Isten nem a vagyon ellen van, amely lehet a szorgos munka gyümölcseként az ő áldása is, hanem a hitetlen önzés ellen, abból hív bennünket megtérésre. A hitben vagyonos ember tudja: mindene az Úré, ő csak egy időre kapta, hogy annak egy részét továbbadja másoknak.

ApCsel 23,23 –35

434. ének

A szolgálat oldja a magányt, ezért nem az az egyedülálló, akinek nincs házastársa, hanem az, aki csak önmagának él, éppen ezért nem tud megelégedni senkivel és semmivel sem (7–8). Ugyanakkor e világban az Isten egyik legnagyobb ajándéka, hogy ő szerez nekünk hozzánk illő társat, akivel egy testté lehetünk, akivel egész életünket megoszthatjuk az Úrban (1Móz 2,18–25). Jobban boldogul kettő, mint egy. Ez azt jelenti, hogy könyörögjünk azért, akit az Úr nekünk szánt. Házastársunkkal a fáradozásunk áldássá lesz a legnehezebb helyzetekben is. A házastársunk az, akire mindig számíthatunk, aki felsegít, ha elestünk, ha megbetegedtünk, ő mindvégig velünk van az úton, amíg az Úr engedi. Vele védjük egymást, házunkat, családunkat, ellentállunk minden méltatlan támadásnak, kísértésnek. Ő az, akivel mindent megoszthatunk. A kettő akkor boldogul jobban, mint az egy, ha az élő Isten megáldja őket (1Móz 1,27), egy testté formálja életüket (1Móz 2,24), és azt Lelkének erejével mindenkor összetartja, mint a szénásszekér kerekét az abroncs. Így érti a szentíró, hogy a hármas fonál nem szakad el egyhamar (9–12).

ApCsel 24,1–9

58. zsoltár

Minden „király” imádkozzon azért, hogy a hatalom nehogy ostobává tegye őt. A hatalom ideig való, jön az újabb uralkodó, a régit elfelejtik, és az újért rajonganak – főleg, ha szegényből lett „királlyá”, ahogy az ige mondja. Innentől kezdve a régi uralkodót ostobának tartják, és az új uralkodóra tekint mindenki nagy várakozással, mint a mesében (13–15). Aztán ennek a szegényből lett, először rajongással körülvett királynak is lejár majd az ideje, és a következő nemzedék már nem neki örül (16). Kit tisztelünk manapság? Nincsenek kiemelkedő példák, igazodási pontok, homályos a látóhatár. Rajongásunk helytelen, annak tárgya pedig folyton változik. Minden bizonytalan. Mindenki az új királytól várja a teljes megoldást (15). A hatalom azonban nem ad tartós megoldást, végképp nem adhat megváltást. Ezt csak az Úr adhatja. Mi sokszor mégis ilyen váradalmakkal tekintünk a hatalmasságokra, amikor pedig e tekintetben csalódunk bennük, gyűlöljük őket. A hatalom nem ad megváltást, az igazi megoldást továbbra is az Úr adhatja, csakis ő! A megváltás: Jézus Krisztus. Őbenne rendeződik újjá a világ, királyok és alattvalók, gazdagok és szegények, bölcsek és alattvalók.

ApCsel 24,10–21

35. zsoltár

A hitből fakadó munka soha nem lesz gürcöléssé, abban mindig szent nyugodalmat tart a hit embere, hogy aztán mennyei erőkkel feltöltődve térhessen vissza feladatai közé. A hit embere élete utolsó percéig tevékeny, de csak az aktív életidejében „látványos”. Szánalmas és fárasztó az, aki nem tud visszavonulni, amikor az ideje lejárt. Az energiáinkat sokszor mások számára haszontalan mozgásokkal vezetjük le. Áldott idő, amikor fizikailag elfáradhatunk. Ilyenkor döbbenünk rá, mennyire puhányok vagyunk. A fizikai és a szellemi munka Isten dicsőítésének egy-egy formája. A szellemi alkotás másfajta munka. Amíg nem találjuk meg az alkotás folyamán a megnyugtató megoldást, addig izgat, kínoz a feladat. Bizony sokszor jár mindez álmatlan éjszakákkal, mert még ilyenkor sem tudjuk elengedni az alkotással járó küzdelmet. Kár, hogy a fizikai és a szellemi munkát kijátsszuk egymással szemben, pedig mindkettő egyaránt fontos és értékes. Aki hűséggel tette a dolgát, az betelik az élettel, és békességben megy „aludni”, amíg Ura fel nem támasztja ama napon. Ez a reménység több minden álomnál.

ApCsel 24,22–27

238. dicséret

Aki szereti a pénzt, sosem elégszik meg azzal (9). Nem arról van itt szó, hogy ne akarjuk a nyugodt és békés élethez szükséges alapvető javakat megteremteni, megbecsülve szüleink, nagyszüleink szorgos munkáját. Gyerekeimnek el is mondtam: „Ott kezdődik a lecsúszás, amikor ehhez nem tesztek valami aprót, hanem felélitek azt, amit kaptatok.” Ez a jelzés természetesen arra a kegyelmi állapotra érvényes, amikor semmi rendkívüli esemény nem áll az utunkba (16). A lecsúszástól az Úr kegyelme az ilyen helyzetben is megőriz, de a vagyon elúszhat. Ezért nem abban bízunk, hanem csakis az Úrban (13). Soha ne felejtsük el, hogy Isten áldása mindig több látható javaknál! Azokra vonatkozik a mai igeszakasz figyelmeztetése, akiknek bálványukká lesz a pénz, az irányítja minden rezdülésüket, nappalaikat és éjszakáikat, gondolataikat, szavaikat és tetteiket, meghatározza érdekhálós kapcsolataikat. Azoknak szól az intés, akik az isteni határokat túllépve másokat megnyomorítanak, mindenkit és mindent feláldoznak a saját érdekeikért, miközben még arra is képesek, hogy ezt képmutatóan valamilyen nemes ügyre hivatkozva tegyék. Ezeknek semmi sem drága. Tartsunk önvizsgálatot! Az igazi és örök kincs: Jézus Krisztus.

ApCsel 25,1–5

25. zsoltár