Lucius nem emlékezett rá, hol született. Csak a hatalmas, sötét fenyőket tudta visszaidézni, ahogy fölé hajoltak. A susogásukat is hallotta, pedig amióta az eszét tudja, nem járt Germánia földjén, ahonnan származott. A nevére sem emlékezett, arra a névre, ahogyan az anyja szólította valamikor. Talán a százados sem tudta, aki ötéves korában megvásárolta rabszolgájának. A Lucius nevet adta neki, ami azt jelenti, hogy fényes, ragyogó. Mert a fiúnak úgy ragyogott a szeme, mint a szépen csiszolt, fekete obszidiánkő.

Luciusnak jó sora volt. Legalábbis ahhoz képest, hogy kisgyerekként rabszolgasorba került. Nem kellett bányában dolgoznia, mint sok sorstársának, akiket azért vettek meg a bányatulajdonosok, mert a gyerekek olyan járatokba is befértek, ahova a felnőtt rabszolgák nem. A bányamunka persze nem gyereknek való, így a tízéves kort sem nagyon érték meg ezek a gyerekek. A földeken sem kellett dolgoznia, ahol nem volt olyan nehéz a munka, mint a bányában, de enni is alig kaptak valamit a rabszolgák, verést viszont annál többet.

Lucius gazdája római százados volt, akinek ugyan eljárt néha a keze, ha a fiú nem fényesítette ki eléggé a kardját vagy nem kente be jól faggyúval a saruját, a gyerek mégsem panaszkodott. A százados jól bánt vele, jobban is, mint a katonáival, ha késlekedtek teljesíteni a parancsot.

– A parancs, az parancs! – üvöltötte ilyenkor a százados. – Nincs kérdés! Nincs ellenvetés! A parancsot teljesíteni kell! Azonnal!

Luciusnak talán éppen az volt a szerencséje, hogy gyors volt, mint a villám. Gyorsan járt az esze és a keze is. Így a százados sokszor még el sem kezdte a mondatot, Lucius már meg is tette, amit kérni akart. Persze nem tartotta ezt olyan nagy dolognak a fiú. Hiszen már hetedik éve minden napját, minden percét a gazdája mellett töltötte.

Nem csoda hát, hogy az első őrváltás idején, amikor az ura ébredezett, Lucius már régen fent volt, és elkészítette ura reggelijét. Így amikor a százados kiugrott az ágyból, az asztalon várta a meleg búzacipó, a kecskesajt, némi füstölt hús, amit a konyháról, Janustól vételezett. A bor mellé retket vagy hagymát evett a százados, ezt a piacról szerezte be a fiú, mert nem volt az ellátmány része, mint ahogy a jó minőségű bor sem.

A katonák ecettel hígított, felvizezett bort kaptak, azt meg nem itta volna a százados. A júdeai borok persze nem voltak olyan ízesek, mint az itáliai, netán görög borok, a fiúnak nagy gonddal kellett hát kiválasztania, hogy meg ne haragudjon rá a gazdája már kora reggel, amikor belekortyol a borába. De az évek alatt megtanulta, hogy a Hermón lejtőin szüretelt szőlő zamatát szereti leginkább a százados, így mindig a Kurta közben, Alefnél vásárolt, akinek a vörösbora híresen jó volt a városban.

Mire a gazdája elfogyasztotta a reggelijét, addigra a fiú összekészítette a ruháját is. A hófehér, rövid tunikát mindennap frissen hozta Héleától, a mosóasszonytól. A százados ugyanis kényes volt a megjelenésére. Naponta megmosta a kezét és a lábát, és hetente fürdőt készíttetett magának Luciussal. Kapernaumban nem volt közfürdő, de ha Caesarea Filippiben járt, ki nem hagyta volna, hogy eltöltsön ott egy délutánt.

A katonai tunikát két széles bőröv fogta össze: az egyik az egyenes, kétélű kardot tartotta, a másik a rövid, éles tőrt. Persze a széles bőrcsíkokból álló, fémszegeccsel kivert bőrkötény se maradhatott el. A katonai saru talpát is fémszegecsekkel verték ki, csak úgy csengett-bongott, ha végigment benne Kapernaum piacterén. Ám ezeket a szegecseket nem a városi közlekedéshez találták ki, így a százados egyszer úgy megcsúszott a piactér kövezetén, hogy szégyenszemre majdnem hanyatt esett. Azóta, ha a városba megy, mindig magával viszi katonai pálcáját, azzal a kikövezett utcákon is méltóságteljesen tud közlekedni. Most is felharsant a kiáltása:

– Lucius! A boto…! Befejezni sem tudta a mondatot, a fiú már nyújtotta is felé a pálcát.

– Ezt már szeretem! – bólintott Lucius felé a százados. A fiú is bólintott gazdája felé, hiszen tudta, a jó katona teljesíti feljebbvalója minden parancsát. Hamarabb, mint ahogyan az kimondaná.