A magyar „nemzet” szó vagy az ószövetségi nemzetségtáblák műfaja egészen közvetlen módon utal arra, hogy emberek százai, ezrei az összetartozás gondolatát történelmileg elsősorban a közös származás, a családi-vérségi rokonság számon tartása révén tudták a legegyszerűbben elképzelni. Ám ahogy Izráel törzsei még valódi rokonsági viszonyok alapján szerveződtek, Jézus már a Római Birodalom meglehetősen multikulturális valóságába érkezett. Birodalmak persze léteztek azelőtt is, és ezek közös jellemzője korábban is az volt, hogy egyetlen uralom, közigazgatás, vallás alatt egyesítettek különböző törzseket és népeket, a mi számunkra mégis igen nagy jelentőségű a fordulat: Isten a választott néppel kötött szövetségét úgy újítja meg Krisztusban, hogy ebben a soknyelvű, sokkultúrájú közegben végzi megváltói munkáját.

Az első pünkösd alkalmával történt csoda, az, ahogyan a hallgatóság tagjai egyen-egyenként saját anyanyelvükön hallják az Igét, részben a birodalom normális működésére emlékeztet – vagyis hogy néhány jól-rosszul beszélt közvetítőnyelv volt az elfogadott kommunikációs forma –, részben pedig arra, hogy ennek ellenére milyen elemi hatása van annak, ha a születésünk után elsajátított anyanyelvünket használhatjuk.

Az „idegen” és „közénk tartozó” megkülönböztetésének szokása és szükséglete ősrégi vonása minden emberi kultúrának. A találkozás egy idegennel mindenképp felborzolja kedélyünket: a régi korokban a jelentős kockázatot, a támadás, kifosztás veszélyét ugyanúgy jelezte, mint a kívánatos áruk, a tudás, az emberi kapcsolatok megszerzésének vonzó lehetőségét.

Nekünk, magyaroknak történelmi emlékezetünk, történeteink révén is van közösségi azonosságtudatunk. Ez azonban közvetett, tanultság- és műveltségfüggő, ráadásul tele van vitatható vagy vitatott motívumokkal – a történelmi emlékezet igazi csatatér. Az az élmény azonban, ahogyan magyar anyanyelvünkön megértjük egymást, és az, hogy a csak anyanyelvén beszélő magyar ember a világ összes többi nyelvét csupán érthetetlen zajként tudja befogadni – a jelenben, a személyes élmények szintjén teszi érzékelhetővé összetartozásunkat. Egy nagyváradi ismerősömtől hallottam egyszer a következő szellemes mondást: „Magyarul senki nem tanul meg szórakozásból.”

A magyar anyanyelvként való használata (különösen a Trianon során elszakított területeken) önmagában vett érték, a közösséghez tartozás pecsétje. Ezer és egy dolog köt össze bennünket az „emberiséggel”, a globális kultúrával, de anyanyelvünk, a közeli rokonok nélküli magyar nyelv épp nem ilyen.

A reformáció korának bibliafordítói, nyomdatulajdonos prédikátorai, majd a következő évszázadok nyelvújítói, a magyar tudományos társaságok alapító tagjai szorgalmas és tudatos munkával dolgoztak a helyzetben rejlő ellentmondás feloldásán: vagyis, hogy teljes joggal részesedni szeretnénk a kortárs világkultúra fejleményeiből, de nemzeti azonosságunkat, nyelvünket is szeretnénk megőrizni. A magyar nyelvű Biblia, prédikáció vagy hitoktatás ma is azonosságmegőrző érték a magyarság sokmilliós, diaszpórában és kisebbségben élő része számára.

Mivel nyelvünk világméretekben kicsinek mondható az angol, a mandarin vagy a hindi és a spanyol beszélőinek sok százmilliós közösségéhez képest még sokáig abban a helyzetben leszünk, hogy a globális kultúra által létrehozott nyelvi tartalmakat nekünk kell a magunk számára lefordítani. Nyelvünk elszigetel, de védőburkot is von körénk. A jelen kor egyik fontos feladata, hogy a keresztyén közösség magyar nyelvű irodalma, igehirdetői és énekes kultúrája is képes legyen új, fontos és eredeti szövegekkel gyarapodni: folytatni a tiszteletreméltó hagyományokat, és megteremteni a huszonegyedik századi magyar keresztyénség közös nyelvét.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének oktatója