A reformátusság, a hit, a lelkészi szolgálat családi hagyomány önöknél. Milyen mintát, örökséget kapott?

Azt szoktam mondogatni, hogy régi katolikus família a miénk, csak az utóbbi ötszáz évben inkább a protestantizmushoz húztunk. Meggyőződéses felekezeti hovatartozásunknak sem szabad feledtetnie, milyen mélyre gyökerezünk. Persze, a reformátusság identitásom alaprétege – részint a Szentléleknek köszönhetően felismert igazságok, részint őseim hagyománya miatt. Úgy tudjuk, Istennek csak gyermekei vannak, unokái nincsenek, vagyis magunknak kell elköteleződnünk Krisztus mellett, de az örökségünket is érdemes megismernünk. E szemléletet hozom otthonról, hiszen apai ágon századok óta sokan református lelkészként vagy tanárként, néhányan orvosként szolgáltak Erdélyben, majd Magyarországon. De fontos számomra más felmenők öröksége is.

A dél-erdélyi katolikusoké, akik a tizennyolcadik században telepedtek be délnémet területekről. Vagy a még gyermekkoromban elhunyt édesanyám vonalán a békéscsabai evangélikusoké, akik a Felföldről származtak. Nevelőanyám ágán pedig tősgyökeres debreceni és partiumi református család hagyományai váltak fontossá számomra. Egyébként a magyarságtudatomat sem kizárólagosan élem meg. Inkább az általam irodalom- és művelődéstörténészként kutatott kora újkori hungarustudat áll közel hozzám. Akkoriban jobban megfért egymás mellett a sokféle kultúra, nyelv és etnikum a Kárpát-medence olvasztótégelyében. Ezért tartjuk számon, hogy magyar és német felmenőink mellett apai ágon székely, szerb, örmény, anyai vonalon pedig cseh–morva és görög őseink vannak, még ha családunk e hagyományokat jó ideje csak tudati szinten, nem pedig szokásokban, nyelvi kultúrában viszi is tovább.

A hagyományaink értékét éppen az növeli, hogy félig-meddig tudatosan választjuk. A mi életünkben ez nemcsak azt jelenti, hogy Réka húgom mellé kaptam egy nem vér szerinti húgot, Borbálát, hanem azt is, hogy az ő brit férje révén a keresztfiunkban indiai és burmai vér csörgedez, így ennek tudata is életünk részévé vált.

Mit jelent önnek a református hit?

Református örökségemet felerősítette, hogy a debreceni Kollégiumba, a Refibe járhattam. A feleségem, Széles Anna Zsófia szintén, akivel itt ismerkedtünk meg és találtunk egymásra. Ő is református családból származik, náluk is volt lelkész, tanító, tanár és orvos a családban. Mindketten a közösségért felelősséget vállaló gondolkodásmódot örököltük. Hűséges reformátusként is befogadó, világra nyitott szemléletet igyekszünk továbbadni gyermekeinknek. Bálint Bertalan tizenhat éves, Janka Míra tizenkettő, Márton Sámuel négy. Mindhárman a Debreceni Református Kollégium intézményeibe járnak, de ennél is fontosabbnak tartjuk, hogy élő gyülekezethez tartozunk.

Hálásak vagyunk, hogy gyerekeinket a Debrecen-Nagyerdei Egyházközségben elkötelezett csoportvezetők terelgetik, többféle szolgálatba vonva be őket. Sőt, a barátaikat is itt találták meg, akiknek szüleivel mi is baráti társaságot alkotunk, közös házaspári körre járunk. Harmadik ciklus óta szolgálok presbiterként a Missziói és Stratégiai Bizottságban, illetve a Református Tiszántúl szerkesztőségi tagjaként. Hálás vagyok, hogy gyülekezetünket olyan lelkészek vezetik, mint a harminc éve nálunk szolgáló Püski házaspár és Bertha Zoltán beosztott lelkipásztor. Távlatos missziói gondolkodásuk, szeretetteljes szolgálatuk következménye, hogy harmonikusan tudunk együtt dolgozni Krisztus egyháza építésében.

A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense. Tudományos érdeklődése érintkezik a reformátusság történetével, hiszen kutatja a prédikáció-, imádság- és hitvita-irodalmat, a peregrinációtörténetet. Hogyan kapcsolódik össze tudományos érdeklődése és hite?

Talán már születésem előtt eldőlt, hogy protestáns irodalom- és művelődéstörténettel fogok foglalkozni. Nagyapám, dédapám és ükapám is magyar szakos tanár, irodalomtörténész volt, de orvos édesapámnak és nagybátyámnak is őriási humán műveltsége van. Ahogyan egyébként számomra, talán miattuk is, meghatározó a természettudományos gondolkodás: tizenhét éves koromig biológusnak készültem. Általános iskolai magyartanárom, Korompainé Mocsnik Marianna kiváló, többszakos pedagógus volt, régiónk elismert etnográfusa.

Gimnáziumi tanárom, osztályfőnököm, Győri János pedig valódi mester, aztán barát is lett: a reformáció kori prédikáció- és imádságirodalom szépségeit először ő mutatta meg. Azóta számos közös kutatásunk, konferenciánk volt. Egyetemi mestereim, Imre Mihály és Bitskey István professzorok nemcsak a kora újkori protestáns és katolikus műveltség, a nemzeti és vallási emlékezethelyek izgalmas történetét, európai beágyazottságát és jelenünkre ható erejét mutatták meg, hanem következetes munkára, összehasonlító szemléletre is megtanítottak. Ezt számos külföldi tanulmányút és nemzetközi együttműködés során elmélyíthettem: Kolozsvártól Bécsen át angol és skót egyetemekig, könyvtárakig. S persze gyakorlom ma is: kutatócsoport-vezetőként, intézetigazgatóként, oktatóként effajta projekteket irányítok, bevonva magyar szakos hallgatóinkat, doktoranduszainkat is a kutatásokba.

2021-től a Tiszántúli Református Egyházkerület világi főjegyzője. Hogyan kapta a lehetőséget, és milyen tervei vannak?

Nagy öröm volt számomra, hogy Fekete Károly püspök úr jelölt a szolgálatra, a kerületi közgyűlés pedig bizalmat szavazott nekem. Korábban már dolgoztunk együtt, mert egyházunk munkájához többféle kulturális és tudományos ügyben járultam hozzá: tanítottam a Dóczy-gimnáziumban, voltak feladataim egyházkerületünk Reformációs Emlékbizottságában és az országos emlékbizottság tudományos munkacsoportjában, illetve alelnöke vagyok a Kollégium Baráti Körének.

Azért megtisztelő, hogy a püspök úr felkért a feladatra, mert tudja rólam, hogy kritikus és önkritikus vagyok, de azt is tudja, hogy az ellenvélemények megfogalmazásával is a konszenzuskeresést igyekszem támogatni. Főjegyzőként fontosnak tartom, hogy a különféle nézetek higgadt megvitatását segítsem, mert így juthatunk olyan kompromisszumra, amelyet Isten áldása pecsételhet meg. Az óhatatlanul megmaradó különbségek miatti feszültségeket pedig a nagyvonalúság, a humor és a közös ima oldhatja.

A reformátori elvek nyomán abban is szeretném erősíteni az egyházkerületi vezetést, hogy az evangélium terjesztésében alapvető eszköz legyen a lelkészek és a presbiterek − kölcsönös bizalmon alapuló, egymást segítő – együtt munkálkodása. Mi, elhívott világiak is segíthetjük a missziót: képességeinknek, tapasztalatainknak megfelelő megbízatással, hivatalunkban való hűségünkkel, evangéliumismeretünkkel, derűs életvitelünkkel. Így mentesíthetjük terheik egy részétől lelkészeinket. Egyházunkon belül és kifelé is szeretném képviselni, hogy lelki, szellemi, anyagi javaink átláthatósága, gyöngeségeink vállalása, a saját és közösségünk múltbéli tetteivel való szembenézés, valamint a cselekvő kiállás az elesettekért erősítheti a bizalmat és segítheti alapvető küldetésünket. Ekképpen hitelesebben mutathatjuk fel látható egyházunk Krisztus alá rendeltségét, függetlenségét a földi hatalmaktól.

Milyen feladatai vannak?

Az egyházkerületi vezetést úgy alakítottuk ki, hogy ne csak Molnár János főgondnok általános helyettese legyek, hanem a saját kompetenciáimnak megfelelő szakterületek koordinálását is segítsem. Egyrészt szeretnék hozzájárulni református oktatási intézményeink egymást egészségesen kiegészítő rendszerének formálásához, valamint a Tiszántúlért szintén felelősséget vállaló világi felsőfokú képzőhelyekkel történő kapcsolattartáshoz. Másrészt a reformáció örökségéhez való tudatosabb viszony kialakítását fogom erősíteni: a kulturális területek, tudományos kutatás és ismeretterjesztés harmonizálását. Ugyanakkor az egyházkerület kommunikációs munkatársainak hálózatos együttműködését segítem, hogy a nyomtatott, online, valamint rádiós szolgálatok még hatékonyabb szerepet kaphassanak a misszióban. A Református Tiszántúl című negyedéves lap főszerkesztésével ezt a munkát közvetlenül is végzem.

Mit gondol, mi a legfontosabb missziója ma az egyháznak?

Szeretem a mécses evangéliumi metaforáját, amelyet a reformátorok is sokszor használtak. Mert bár a sötétségben sok bizonytalanság van, a szövétnek megmutatja a Krisztusban nyert reménység világosságát. Ma különösen ahhoz kell hozzájárulnunk, hogy a keresztyénség reményt mutasson, hogy a reménység fényét hordozó lámpatartó legyünk. Hiszem, hogy az aggodalmak, csalódások idején így tudjuk Krisztus egyházának építését szolgálni. Missziós módszereink ügye azonban nehezebb kérdés. ű

Tapasztalhatjuk, hogy sokszor önhittségünk, felsőbbrendűségünk okoz nehezen gyógyuló sebeket. Nem vagyunk túlzottan meggyőződve saját igazunkról? Nem véljük úgy, lelkészként vagy presbiterként, hogy kizárólag a mi hitünkből levezethető kegyességi gyakorlat és írásértelmezés, politikai meggyőződés és bioetikai álláspont, gyülekezet- és egyházkormányzati elv az igazi, egyedül üdvözítő, s minden más eltörlendő, de legalább megkérdőjelezendő? Vagy életvezetésünk és egyházi gyakorlatunk, anyagi és morális döntéseink, a stiklik és furkálások formálnak kegyeskedő farizeusokká minket, megnehezítve ezzel a hitelesebb lelkészek és gyülekezeti tagok küldetését is?

Arra próbálok törekedni, hogy amikor nagyon elkapna a misszió hevülete, a saját álláspontom erőltetése, akkor inkább álljak meg, gondolkodjak el, imádkozzak és lássam be, miféle kísértésbe estem. Igen, úgy vélem, hogy a szelídség, az alázat és a derű nélküli küldetésvállalás sokszor inkább a kísértés jele, mintsem a krisztusi úton járásé.

Van kedvenc Igéje?

Az a látszólag egyszerű biztatás, hogy „Ne félj!”, „Ne féljetek!”, sokszor előfordul a Bibliában, ha nem is pontosan annyiszor, ahány nap van az évben. De nem maga a szám az érdekes, hanem hogy mennyiféle kontextusban hangzik el. A pásztorok számára megnyugtató erővel karácsony éjjelén, vagy amikor Jézus a rettegő tanítványokat biztatja a háborgó tengeren. Kérdésként pedig nehéz szituációkban is, mint a 27. zsoltárban: „Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék?” (Zsolt 27,1)