Kinek a fejéből pattant ki a Bárka tábor ötlete?

A Bárka 2017-ben Európai Uniós pályázat keretén belül indult, a gyökerei azonban jóval korábbra nyúlnak vissza. A tábor erősen épít az egyház felzárkózási területen végzett sokéves munkájára. Először – pályázatokból – tizenkét tanodát álmodtunk meg, amelyek a tanítási hónapokban működő, de iskolán kívüli, a tanórák utáni tanulást, felzárkózást, egyben családokat segítő intézmények. Azonban azt tapasztaltuk, hogy sajnos az ide járó gyerekek nyaranta sokszor csak kallódtak. Emlékszem, amikor Nagy Krisztina kolléganőm, aki maga is tanodát vezet, hozta boldogan ezt a pályázatot, mert szerette volna, ha ezekkel a gyerekekkel a nyári időszakban is foglalkoznak.

Az akkor még néhány száz fős kis tábor ötlete azonban hamar kinőtte magát, hiszen a tanodarendszer mellett nevelőszülői hálózatunk és iskoláink is vannak, ahol ugyancsak sokan vannak a hátrányos helyzetű gyerekek – nekik ugyanúgy szerettünk volna aktív és értelmes nyári kikapcsolódást nyújtani. Időközben egyre több gyerkőccel számoltunk, így mire megkaptuk a jóváhagyást a pályázat indítására, éreztük, hogy nagy lehetőség kapujában állunk. Amikor viszont megnyertük a pályázatot, kicsit megijedtünk.

Akkor tudatosult, hogy ezt meg is kell valósítani?

Igen, mert közben eltelt másfél év. Megváltoztak a körülmények, az árak jelentősen megnövekedtek. Rájöttünk, hogy egyáltalán nem elég a támogatás arra, hogy hatezer-ötszáz gyermeket nyaraltassunk. Akkor odamentem Gér András zsinati tanácsoshoz, megmutattam, hogy ez a helyzet, és feltettem a kérdést: most mi legyen? Súlyos milliókról volt szó. A tanácsos úr azt felelte, hogy erre most képtelen válaszolni, időt kér. Eltelt körülbelül három óra, amikor bejött hozzám, és azt mondta: „Imádkozni kezdtem az irodámban, mert nem tudtam hogyan tovább, és akkor elém jött az ige: »Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.« (Jk 4,17)”

Meghatározó pillanat volt ez, fejest ugrani valamibe, amiben ennyi a megválaszolatlan kérdés. De ott volt bennünk a bizonyosság, hogy mi itt most megkaptuk a jóváhagyást és az áldást, hogy elinduljunk ezen az úton. És megdöbbentő talán, de valóban jöttek a támogatások: milliós és néhány ezer forintos felajánlások egyaránt, egészségügyi kivizsgálások, gyógyszer- és ruhaadományok – minden, amire szükségünk volt, egyszer csak megjelent, összeadódott, és lett Bárka tábor.

Milyen érzés minderre most visszatekinteni?

Öröm és szomorúság van bennem egyaránt. Öröm, hogy annyi gyermeknek lett a Bárka által olyan története, amely talán meghatározóvá vált az életében. Sosem felejtem el például azt a roma kislányt, aki megpillantva a Balatont, hatalmas, könnyes szemekkel mondta: „Én nem tudtam, hogy ez ilyen nagy!” Szeretnénk, ha mindez folytatódna. Kicsit fájó belegondolni abba, hogy mint minden projekt, ez is véget érhet. Úgy érzem, évről évre egyre jobbak lettünk, egyre jobban formáltuk olyanná a Bárkát, amilyennek lennie kell. Most itt vagyunk, közel a végéhez, és nehéz lenne lezárni. Bízom abban, hogy a zárás lehet új kezdet, és lesz jövője programnak. Igény van rá.

Említette, hogy hatezer-ötszáz gyerek nyári táboroztatását vállalták, ám közbejött egy világjárvány. Mennyit sikerült teljesíteni?

Több mint négyezer gyermeket vittünk már táborba, az első két évben tizennyolc turnust szerveztünk – ez a koronavírus-járvány miatt tavaly és idén összesen legfeljebb tizenegy lehet.

Mi történik a pandémia miatt lemaradt gyermekekkel?

Az elmaradt táborokat mindenképpen pótolni szeretnénk, ez a pályázatunk miatt is fontos. A turnusokat remélhetőleg jövőre megtartjuk.

Az első turnus idén elmaradt, a második eltolódik, június 21- én kezdődik. Ugyanakkor a táborozók és a segítők már jóval korábban jelentkeztek az egyes dátumokra. Hogyan kezelik a csúszásból adódó gondokat?

Folyamatosan forródróton vagyunk az iskolákkal és a tanodákkal, és sakkozunk a turnusok között: a gyermekeket és az – akár határon túlról érkező – önkénteseket, pedagógusokat is el kell érni, be kell osztani úgy, hogy az mindenkinek megfeleljen és az integráció megvalósuljon. Sok szempontot kell érvényesíteni, jelentős logisztikai munka folyik a háttérben. Az is ide tartozik, hogy például a siketek turnusában biztosan legyenek jelelő szakemberek vagy olyan önkéntesek, akik azért tanulták meg a jelnyelvet, mert az előző évben találkoztak siket csoporttal.

Ilyen önkénteseik is vannak?

Igen, négyen, így ebben az évben ők olyan turnusban lesznek, ahol a siketeket is segítik majd.

Úgy tudjuk, ebben az évben új csoporttal bővül a táborozók köre.

Szerettük volna meghálálni az Országos Mentőszolgálatnak a jelenlegi járványhelyzetben végzett áldozatos munkájukat, ezért lehetőséget adtunk a dolgozók gyermekeinek a részvételre. Húsz fő jelentkezett, és mi szívből örülünk nekik.

Idén rendhagyó módon, online szervezték meg a táboroztatók számára kötelező felkészítő hétvégét. Hogyan és hány résztvevővel sikerült megtartani?

Kiváló partnerünk, a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely tagjai rendkívüli kreativitással, lelkesedéssel és örömmel valósítják meg – nemcsak élőben, hanem Zoomon keresztül is – a programot. A felkészítő hétvége egyik célja, hogy az egy turnusban táboroztatók érkezéskor már ne legyenek egymás számára idegenek, és tudják, mi a feladatuk. Sokuk most, az online térben találkozott először, mégis sikerült jó hangulatú, intenzív munkát végezni. Ezt talán az tükrözi a legjobban, hogy a kétszáznegyven főből az egész napos munka után hatvan-hetven fő minden este ott maradt az esti szabad játékon. Hálás vagyok ezért a remek csapatért, amely képes erre.

Van, amit a kezdetekhez képest, az elmúlt évek tapasztalatainak birtokában most teljesen másként oldanak meg?

A tábor és a résztvevők is fejlődtek. Mondok példákat: az első évben észrevettük, hogy vannak gyerekek, akik annak rendje és módja szerint érkezéskor húzzák maguk után a bőröndjeiket, míg másoknál semmi sem volt, csak az a ruha, amelyben utaztak. Azt hittük, hogy csak otthagyták valahol a csomagjaikat, de nem: ők valóban egy szál cipőben, pólóban, nadrágban érkeztek – mert ennyijük volt.

Az első döbbenetünk után azonnal hozattunk adományruhákat, kiraktuk őket, és vártuk, hogy majd jönnek a gyerekek, és válogatnak. De a ruhák alig fogytak, mi pedig nem értettük, hogy miért. Ekkor az egyik tanodás munkatárs szólt nekünk, hogy ne is várjuk, hogy csak úgy elfogadják az adományt: ők nagyon büszkék. Tennünk kellett valamit, ezért kitaláltuk, hogy a táborozók a különböző tevékenységeikért pontokat gyűjthetnek, amelyeket aztán „levásárolhatnak” az immár „butikká” kinevezett adományponton. Sőt, divatbemutatót is szerveztünk. Innentől kezdve már volt indoka a ruhaválogatásnak. Csak meg kellett változtatnunk a hozzáállásunkat. Egy másik történet: körülbelül húsz főből álló siket csoportot fogadtunk az egyik turnusban. Rendben mentek a dolgok, de amikor a dicsőítős, éneklős programhoz érkeztünk, akkor ők jelezték, hogy köszönik szépen, ezzel nem tudnak mit kezdeni, ezért ez idő alatt elmennek vásárolni. De a „főhalászunk”, Pálfalvi Viola és egy másik munkatársunk, Orbán Kata szólt, hogy ne menjenek sehová: ők tudnak jelelni, így tartanak nekik egy külön alkalmat – színkódokkal, zenei eszközökkel, jelnyelven. A munkatársak pedig évről évre egyre színvonalasabb foglalkozást tartanak a siket gyerekeknek, mert már tudják, hogyan kell felkészülniük. De az egyéni esetek kezelésében is sokat fejlődtünk.

A táborokban sajnos sokszor találkozunk bántalmazott gyermekekkel is – ez sok esetben kiderül a foglalkozásokon –, és nekünk jeleznünk kell a gyermekvédelmi rendszernek. Éppen ezért tavaly létrehoztuk a gyermekvédelmi bizottságunkat. Az egyik munkatársunk, Becze Orsolya elvégezte a gyermekjogiképviselő-képzést, hogy szakértőként lehessen jelen, és az UNICEF-fel együttműködve kidolgoztuk a gyermekvédelmi irányelvünket. Ezek mind az egész egyházunkat érintő, fontos dolgok. Az első évtől kezdve rengeteget kellett alakulnunk, változnunk, és ennek a jövőben is így kell lennie, mert reagálnunk kell az aktuális helyzetekre.

A Bárka tábor különleges módszerrel, az élménypedagógiával igyekszik változtatni a gyermekek sorsán. Sokan vannak, akik szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy lehet-e érdemi fejlődést elérni egy hét alatt.

Én is közéjük tartoztam. Amikor megírtuk a pályázatot, és az „élménypedagógiai foglalkozás” kifejezést használtuk, sejtelmem sem volt arról, hogy ez mit takar. Pedagógiai ismereteim ugyan voltak, de ennek a módszernek az átütő erejét akkor éreztem meg, amikor bementem egy ilyen foglalkozásra.

Ezt a módszert, illetve az eredményeit testközelből látva van, amiről máshogyan gondolkodik, mint a táborok előtt?

Igen. Az egyik ilyen programra a csoportvezető hozott húsz darab colstokot (összehajtható hosszúságmérő – a szerk.). Kiosztotta, majd amikor eljutottak odáig, hogy tudtak virágot, kishajót, miegyebet formálni belőle, jött a feladat: építsenek belőlük közösen egy templomot. És elkezdett működni a csoport: valaki az „építkezés” vezetője lett, más a torony, a fal, az ablak kialakításában vett részt. Ketten kívül rekedtek – elkezdtek gondolkodni, hogyan hívhatnák be őket is maguk közé. Mindezt olyan gyerekek csinálták, akiknek azelőtt az is nehézséget okozott, hogy egymáshoz érjenek. Különböző társadalmi rétegekhez tartoztak, korábban soha nem találkoztak, most pedig együtt álltak, és meg kellett valósítaniuk közösen egy feladatot. Ennek elképesztő ereje van. A „játékkal” még nem ért véget a dolog, mert ezután jött az események feldolgozása: elkezdtek megfogalmazni önmagukról és a többiekről olyan dolgokat, amelyekről korábban nem gondolkodtak, nem beszéltek. Ez a módszer szoros kapcsolódásokat teremt, és ez a valódi integráció. Foglalkozásról foglalkozásra olyan barátságok alakulnak ki, amelyek miatt a tábor végén zokogva búcsúznak el egymástól és tőlünk. Amikor a pályázatban leírt élettelen szavakat – integráció, együttműködés, fejlesztés, élménypedagógia – a táborban élővé tesszük, az maga a csoda.

Mit szeret legjobban a Bárka táborokban?

Nekem személyesen célt és motivációt ad. Az irodában mi a pályázatoknak nem a szép, még kevésbé a látványos részével találkozunk. Amikor elmegyek a táborba, ott látom legjobban a munkánk értékét. Hatással vagyunk egyéni életekre, és ezt megtapasztalni elképesztő energiát ad.

A projekt elviekben idén véget érne, de tavaly elindították a közösségi finanszírozás lehetőségét, hogy legyen jövője a Bárka tábornak. Mire jutottak? Mik a terveik?

Cégeket, illetve más potenciális támogatókat kerestünk fel, és készítettünk egy dokumentumfilmet a táborról, amelyet szeptemberben szeretnénk bemutatni. Az egyik főszereplője egy tizenhét éves, nevelőszülői hálózatból érkező fiú, aki tavaly nyáron utoljára vett részt táborozóként a programban, idén pedig már önkéntesként várjuk vissza. Remélem, hogy újabb pályázati lehetőségekkel és egyházunk támogatásával még sok Bárka tábort szervezhetünk az eljövendő években. Terveink vannak arra vonatkozóan is, hogyan lehetne a Bárka több nyári tábornál. Szeretnénk, ha lenne saját helyszínünk, ahová év közben is el lehet hozni csoportokat élménypedagógiai foglalkozásokra. Rengeteg álmunk van, amelyek pályázatait most írjuk. Bízunk abban, hogy támogatókra találunk, és lesz folytatása a programnak.