... gondot magatokról és egymásról – ezt hagyja Pál apostol búcsúzóul az efézusi vénekre. Komoly felelősség ez az egyéni, családi és gyülekezeti élet vezetésében. „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (ApCsel 20,28) Mindenki felelős néhány emberért és elsősorban önmagáért. Nem is tud gondot viselni másról az, aki önmagáról nem akar, mert a kettő összefügg.

Pál apostol is gondoskodott testi-lelki szükségleteiről, másként nem bírta volna a missziói utak fáradalmait és fájdalmait. Hihetetlen, mennyi szenvedést kiállt! Éhezést, gyalázkodást, gúnyt, verést, börtönt, fizikai és lelki megaláztatást. Hogyan? Úgy, hogy a gondviselő mennyei atya erősítette, gondját viselte, és ez a kapcsolat belső tartást adott neki. Böjtölt, imádkozott, egyedül gyalogolt az úton, mint egy zarándok, és készült az újabb próbákra, szenvedésekre. Nem is lett megkeseredett mártír belőle, aki mások áldozata, mert szívében őrizte a tüzet, amelyet a Szentlélek újra és újra felgerjesztett benne.

Becsületes őszinteség kell az öngondoskodáshoz, önvizsgálathoz. Ezt sajnos nem tanítják nekünk, s magunktól nem is merünk vállalkozni rá: fájdalmas szembenézni a magunk valóságával. Kevesen vetik alá magukat valódi, egyéni vagy csoportos önismereti beszélgetéseknek, hiszen ezek tükröt tartanak elénk és megdolgoztatnak minket. Pedig naponta meg kell tisztítanunk magunkat nemcsak testileg, hanem lelkileg is, hogy ne hurcoljunk olyan terheket, vérző sebeket, amelyek elemésztik energiáinkat a jelen feladatok elől.

Testünk is sokszor jelzi, hogyha valami nincs rendben bennünk. Legtöbbször azonban csak akkor figyelünk rá, ha már túlságosan érezzük a fájdalmat. Kérdezzük meg magunktól: Milyen érzések töltenek el? Szomorúság, öröm, hiányérzet, fáradtság, harag, bűntudat? Melyek a veszteségeink? Mire vágyunk? Mivel gazdagodtunk? Mit mulasztottunk? Mi kellene ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat? Kire, mire van szükségünk? Mitől félünk? Hová tartunk?

Ez nem önzés, hanem szükséges, belső párbeszéd annak érdekében, hogy hitelesek maradjunk, és ne fertőzzünk meg másokat, amikor róluk akarunk gondoskodni.

Naponta szenteljünk időt Isten erőterében tisztázni és gondozni magunkat, mert eközben születik meg az öröm és hála azért, amit tőle kaptunk. Nem természetes, hogy élünk, hogy elviseljük a megpróbáltatásokat. Nem természetes az, hogy ép ésszel, személyiségtorzulás és keserűség nélkül jövünk ki egy-egy konfliktusból, gyászból, a karantén bezártságából.