A gyerekcsapat egyszerre esett neki a szalmabábunak, és ott csépelték, ahol csak tudták.

– Állj! Állj! – kiáltott Lucius. – Ez így nem fog menni! Így sohasem lesztek legionáriusok!

Odaállt a szalmabábu elé, és a fakardját lassan mozgatva mutatta az ütéseket:

– A gladius ugyan rövid kard – magyarázta –, de két éle van. Ezért tudsz jobbról és balról is vágni vele. De ne csak vágj! Szúrj is! Különben sohasem ölöd meg az ellenséget.

A fiúk csodálattal nézték Lucius harci tudományát. Egyértelműen ő volt a csapat vezére. Pedig alig fél éve még tudomást sem vettek róla. Mirónnak, Hélea fiának volt köszönhető, hogy ez a kis gyerekcsapat összeszerveződött.

Lucius ugyanis hetente kétszer eljárt Héleához a frissen mosott ruhákért. Szeretett itt lenni, és ha tehette, elidőzött a mosónő házában. Napközben ugyanis nem sok dolga akadt, hiszen a százados napszállatig kint volt a gyakorlótéren. Ezalatt kellett elintéznie Luciusnak az ügyes-bajos dolgokat, a bevásárlást vagy éppen a szennyes leadását Héleának, akinek ráadásul volt egy vele majdnem egykorú fia is, Miró. Lucius először szinte ügyet sem vetett rá, mert megszokta, hogy a zsidók nem állnak szóba a rómaiakkal, még a gyerekek is elfordultak tőle, ha valamit akart.

Miró maga szólította meg Luciust:

– Te tényleg a kaszárnyában élsz?

– Igen – válaszolta fiú.

– Hú, az nagyon izgalmas lehet. Ha felnövök, én is legionárius leszek.

– Nem lehetsz - rázta a fejét Lucius -, csak római polgár lehet légionárius. Te meg görög vagy, nem?

– Félig – válaszolta Miró –, az apám zsidó. Járunk is a zsinagógába, és megtartjuk a törvényeket.

– Aha… Értem – válaszolta Lucius, pedig nem sokat értett abból, amit Miró mondott.

– De mindegy is - legyintett a fiú –, a zsinagógánál sokkal izgalmasabb a harc. Megtanítasz minket római módra harcolni? – ragadta meg Lucius karját. – Összehívom a fiúkat, te leszel a centúriónk, és veled gyakorlatozhatunk.

Lucius hitte is, nem is, amit Miró mondott. De a következő alkalommal már ott lábatlankodott vagy tíz fiú Hélea udvarán.

– Mivel kezdjük? – lelkesedett Miró. – Kardozással? Dárdahajítással? Esetleg íjászattal?

Lucius megrázta fejét:

– Az újoncok nem kapnak fegyvert. Mi is azzal kezdjük, amivel minden legionárius a napi gyakorlatát: favágással!

A fiúk arca elfancsalodott, de aztán megértették, hogy a katonának erősnek és ügyesnek is kell lennie ahhoz, hogy legyőzze az ellenséget. Éppen ezért a favágás, a vízhordás vagy éppen a gerendavonszolás ugyanúgy a napi edzésük része volt, mint a futás, a menetelés, a távol- és magasugrás vagy a palánkmászás. A fiúk persze az ügyességi gyakorlatokat szerették a legjobban, közöttük a „szöcskét”.

– Álljatok hárman össze – magyarázta Miró –, és emeljétek fel rézsút a pajzsotokat! Te pedig, Miró, szaladj neki, ugorj fel a pajzsokra, és onnan dobbantva csapj le az ellenségre!

Persze még ekkor sem volt kard a kezükben, csak jóval később, amikor Lucius úgy ítélte meg, hogy jól begyakorolták a mozgásformákat. Ez volt az első nap, hogy fakardokkal felfegyverkezve érkeztek. De úgy tűnt, a kardforgatást is sokáig kell még gyakorolniuk, hogy legionáriusok legyenek a kapernaumi fiúk. Ha igaziból nem is, legalább játékból.