Néhány hete történt. A történet üzenete még most, a – hála Istennek – egyre javuló járványügyi adatok idején, sőt, mindenkor időszerű lehet. A számunkra évtizedek óta kitüntetetten fontos és egyre szépülő budapesti Ráday utca egyik üzlete elé érve akkor még az utcán is talpig maszkban, de jóízűt nevettem egy igazán szíveket vidító látványon. A bejáratnál ugyanis nem csupán egy magányos, kézfertőtlenítőt tartalmazó palack árválkodott, mint a többi helyen, hanem közelmúltunk és zárt, mostanra már könnyebbé vált napjaink mindmáig elengedhetetlen szereplőjét, a vírusölő folyadékot egy jókora, ezüstözött békaszobor őrizte. Őbékaságát megpillantva több derűs emlék villant át agyamon. Például az, hogy néhány évvel ezelőtt egy horgásztanya-tulajdonos barátunk felvett nekem egy harsogó brekegéskoncertet.

Megpróbáltuk a mobiltelefonomra telepíteni, mint olyan hangjelzést, amely nem a gondokat és feladatokat, nem a felnőtti létet képviselte (volna), hanem minden körülmények között vállalt és jellemzően gyermeki énemet. Helyet kapott emlékeim között egy Weöres Sándor-verstöredék is: „A kőbéka / lassan ment…” Ez a mi mostani békánk ugyan nem ment, se lassan, se gyorsan, de figurája jól „ellenpontozta” a realitásokra figyelmeztető fertőtlenítőszer jelenlétét. Olyannyira, hogy fejemben azonnal gyors leltár készült gyerekeim és unokáim összes játék békájáról. Volt köztük plüssből varrott, aztán egy kedves kesztyűbáb, és még egy elemes is.

Anélkül, hogy komolytalanul kezelném az életünkben – szünetekkel – lassan tizenöt hónapja jelen lévő fenyegetettséget, az ezüst, pontosabban ezüstözött békaszobrot nézve eszembe jutott a Filippibeliekhez írt levél még mostani jelenünkre is érvényes, sugárzóan biztató két mondata: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek.” (Fil 4,4). Az „örüljetek” kétszeri megjelenése mellett a szöveg és a bibliai üzenet nyomatékát még két további szó jelzi. Az első, a „mindenkor” arra emlékeztet bennünket, hogy Isten nem elégszik meg azzal, ha kizárólag a maradéktalanul boldogító időkben tudunk örülni, hiszen ő a hittel együtt az örömre való örök, és gyakran menedéket jelentő készséget is nekünk ajándékozta. Az „ismét” szó is ennek igazságát erősíti.

Amit itt leírtam, az nem a felületesség világába tereli az olvasókat. Gondoljunk csak a sok ínséget, betegséget – közöttük a heidelbergi pestisjárványt – túlélő Szenci Molnár Albertünkre, aki Naplójában, ugyancsak viszontagságos korszak kellős közepén, egy német város vásárterén járva, ezt a mondatot jegyezte fel: „Ma láttam egy vérvörös sátrat”. A vérvörös itt nem valamiféle politikai üzenet, legfeljebb a piacon látott tulipánok szépségére emlékeztető szó...