Kovács Imre
Életüket, munkájukat, szabad óráikat szentelik oda Istennek, a református egyháznak és gyülekezetüknek. Öt kérdés – öt válasz rovatunkban hétről hétre lelkipásztorokat, gondnokokat és presbitereket mutatunk be. Ezúttal Kovács Imre polgári, újtikosi és tiszagyulaházai lelkipásztort.
Fiatalon lett két eklézsia lelkésze és négy település hitoktatója. Nem sokkal később egy már lassan homályba tűnő gyülekezet gondolatát élesztette újra, és egy harmadik településen összetartó kis közösséget kovácsolt össze, amely részt vesz a helyi imaházban szervezett alkalmakon. Vezérgondolata, hogy Isten országát közelebb vigye mindenkihez.
Miért választotta a lelkészi életformát?
Megmutatni az embereknek a lelki gyógyírt és a megkötözöttség nélküli lelki szabadságot. A teológiára készülve ez még nem volt ennyire kikristályosodva bennem. De biztos voltam abban, hogy adni szeretnék abból, amit én is kaptam Istentől, elsősorban a gyermekeknek és a fiataloknak. Hatalmas felelősség az Istentől kapott megbízatásunk, hogy a gyermekeket hitben neveljük, és irányt mutassunk nekik.
Jelenleg négy település, Polgár, Újtikos, Tiszagyulaháza és Görbeháza nyolc intézményében tartok hittanórákat óvodásoktól a nyolcadik osztályosokig. Úgy gondolom, hogy Isten országának építésében részt venni a legnagyobb és legnemesebb dolog az életben.
Három gyülekezetben is szolgál, az egyikben most építi újra a közösséget. Hogyan éli meg ezt a hétköznapokban?
Most már elmondható, hogy három helyen is szolgálok, hiszen ebben az évben sikerült tíz év után Tiszagyulaházán, a református imaházban istentiszteletet tartani. Mindezt áldásként élem meg. Látni az embereken az igyekezetet, a segíteni akarást, a krisztusi lelkületet, olyan erőt és megerősítést ad, amelyből lehet töltekezni. Az összefogás szemmel látható módon megjelent és jelen van ennek a gyülekezetnek az épülésében. A polgári és újtikosi reformátusok egyként mentek segíteni az imaház kitakarításában, a kert rendbetételében. Ez a cél: egymást erősítve, bizonyságot téve haladni előre az úton, amely az életre visz. Hisszük, hogy Isten az, aki megáldja a gyülekezeteinket, és adja a növekedést.
Fiatal lelkészként hogyan fogadták önt?
Erről leginkább a gyülekezeteket kellene megkérdeni. De ami számomra is világossá vált az a szeretet és a félelem. Nyitottsággal, szeretettel és érdeklődéssel fogadtak, amikor ideérkeztem. Minden segítséget megadtak, amit fiatal lelkészként meg lehet kapni. Azonban hamarosan érződött az, hogy ott lapul a félelem a gyülekezeti tagokban, hogy mikor fogok én is elmenni. Az elmúlt időszakban elég sűrűn volt lelkészváltás, és ezt nehezen élték meg.
Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie?
Ennek az elmenetelemmel kapcsolatos, fel-felsejlő kételynek az eloszlatását nehéznek éreztem. Talán legegyszerűbben úgy lehet ezt megtenni, hogy az ember őszinte, és alázatosan végzi a szolgálatát. Minden másra azt kell mondanom, hogy nem nehézségként éltem-élem meg, hanem feladatként, amelyet mindennap teljes odaszánással és igyekezettel próbálok megoldani.
Hogyan látja magát húsz év múlva?
Ez jó kérdés. Ennyire előre nem tervezek, azt még meg is kell érni. Általában egy-két éves távlatokban gondolkozom, amelyekben célokat fogalmazok meg magamnak. De jól tudjuk, hogy „elég minden napnak a maga baja”. Ezzel a gondolattal tekintek minden egyes nap elé, és ez az ige vezérel: „Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket” (Ézs 42,6). Hiszem, hogy ez a gondolat, ahogy nekem minden percben, másoknak is erőt és célt adhat.