Be nem vallottan is van ennek a poézisnek egy különös drámai küldetése: „apostoli grammatikával”, szilárd hittel emberivé írni a jelen kuszaságait. Petrőczi Éva Könyörgés, márciusi hóban című, tizennyolcadik verseskötetének egybegyűjtött költeményei is erről az állandó költői szándékáról tanúskodnak. Legyen bármily elnehezült is az élet, költői és élethitvallása ez: „üstöllést vigaszt küldeni / rest én mégse vagyok.” (Lolli levele – Dani uraságnak)

A versgyűjtemény jól illusztrálja a költői világkép állandóságát, ugyanakkor az egyszerre modern és hagyománytisztelő metaforák jelzik, hogy ez a költészet mégis örök változékonyság, az egyszerre személyes és egyetemes líra nagy energiájú, szép építkezése.

Bevallom, kamaszkoromtól kezdve foglalkoztat ez a líra. Tizenöt éves voltam, amikor első verseim a Reformátusok Lapjában megjelentek, és a lapnál főmunkatársként, a beérkező versek gondozójaként dolgozó Petrőczi Évától több levelet kaptam. Szeretettel, lényegre törő tapintatossággal igazította útba az álromantikus búsmagyarkodás felé elkanyarodó tollamat, és megerősített abban, hogy írnom kell.

Ma már nem tudom, hogy hálaképpen-e vagy csak egyszerű kíváncsiságból, de az egyik tavaszi délutánon leemeltem pedagógus apám polcáról a könyveit, és nyomban rabul ejtett finom műveltségű, romlatlan versbeszéde. Amikor ilyen sorokat olvastam, hogy: „Poharadban protézis- / harapások / édes emléke – / lebegett. / Már végleg / elhagyott az éhség, / s lassan a szó is. // Íratlan, kurta végrendelet / szerint lettem örökösöd: / »A narancsokat…majd…/ egye meg a gyerek.«” (Végrendelet), az fogalmazódott meg bennem, hogy nem az elérhetetlen harmóniáért kesergő, poklot járt lírikus, hanem régtől fogva ismerős magyar „bardess”, a walesi bárdok magyar utóda énekel nekem. Olyan költőnő, aki asszonyi intellektusával leginkább talán arra tanít meg, hogy ha az élet megpróbálja is az embert, azért az Isten közelében élő gyermek ott marad benne örökre, kitörölhetetlenül.

Lelkiségének formálódásában a szülők és nagyszülők hatásán túl kétségkívül a költői nevét adó Petrőczi Kata Szidónia, továbbá Árva Bethlen Kata, Jékely Zoltán és Kormos István játszották a legnagyobb szerepet. Nem ájult tisztelet, hanem természetes üdeség, közvetlenség jellemzi a velük való szellemi-lelki rokonságot, így például a Károlymajori muzsikusok, a Két hangra, A látogatás, A „medárdusos” záporokból, a Jékely Rómában, A költő sírba tétele vagy a Nakonxipánban tényleg hull a hó intenzív soraiban. Petrőczi Éva szeret játszani is, de nem öncélúan, hanem csakis a mondanivalót felerősítő „tiszta költészet” jegyében: ha kell, pelenka és lábasok között ír bökverseket, megszólal Balassi, Szenci Molnár vagy Jékely modorában, versváltozatokat komponál, az ő stílusukat idézve.

Verseit mindig áthatja a hithez való hűség – az imádkozó alázat, a zsoltárok és a reformátorok gyakorta késztetik megszólalásra. Noha mindig átjárja az a gondolat, hogy a költők életében az egyik „örökéletű műfaj / a száműzetés” (Üzenet Ovidiusnak), a „vászonfőkötős békét” áhító verseivel (Önarckép, Jan Vermeer modorában) az emberi megmaradás esélyét, a Bárka hitét kínálja fel az olvasónak. Őt olvasva hitünk, emberségünk elmélyül, a világ szeretetteljes megértésével és befogadásával leszünk gazdagabbak.