Életem nagy ajándékainak egyike, hogy 2012 januárjában életútinterjút készíthettem Kallós Zoltán néprajzkutatóval. A beszélgetésfolyam aztán kötetben is megjelent a legendás fotós, Korniss Péter szuggesztív képeivel. Ráérősen beszélgettünk a válaszúti szórványkollégium és múzeum egyik szobájában, odakint havazott, a mezőségi téli csendet csak néha törte meg a szánkózó gyerekek boldog visibálása. Jó tanuló módjára felkészültem az érdemdús szakmai pályafutásból, de meglepetésemre Zolti bácsi legszívesebben nem a magyar kultúrának olyan sokat adó néprajzi gyűjtéseiről beszélt, hanem a gyerekekről, akiket az általa létrehozott alapítvány munkatársai szinte egyenként gyűjtöttek össze a Szamos- és a Borsa-patak mentéről, a nyugat-mezőségi falvak szórványközösségeiből, nyomorúságos testi-lelki körülmények közül.

A válaszúti oskolában nemcsak minőségi magyar oktatást, hanem rendszeres étkezést és tisztálkodási lehetőséget is kaptak, kapnak a diákok – és ez máig óriási vonzerő a szegény környék családjainak. Zolti bácsi legfontosabb üzenete az volt, hogy a lehető legkisebb kortól a lehető legjobb minőségű óvodai, iskolai környezetet kell kínálni a magyar szempontból elszórványosodott vidékeknek.

Ez a lassan egy évtizedes beszélgetés ötlött fel bennem az elmúlt hetekben, amikor egyre-másra olvastam az Erdélyi Református Egyházkerület által felépített óvodák avatásairól szóló beszámolókat. Torda, Kolozsvár-Tóköz, Dés, Nagyenyed – csak néhány városnév a sorozatból.

Talán nem véletlen, hogy mindegyik erdélyi város magyar közössége az elmúlt évtizedekben erősen fogyatkozott: régi kőművesbölcsesség, hogy a rogyadozó épületeket mindig a legkritikusabb ponton kell megtámasztani. Azaz a legtöbb tennivaló bizony nem a Székelyföldön, hanem mondjuk Kolozsvár lakótelepi körzetében vagy a tízszázaléknyi magyar lakossággal bíró Nagyenyeden van. Minőségi magyar intézmények hiányában szórványvidékeken még a teljesen magyar családok is sokszor kénytelenek többségi intézménybe járatni gyerekeiket. Márpedig, aki az óvodát románul kezdi, utána már ritkán zsilipel át magyar általános intézménybe, és aki nem anyanyelvén végzi tanulmányait, az elindul az asszimiláció útján.

Az erdélyi óvodaépítések nagyszabású magyar állami program részei: a Kárpát-medencében hétszáztizenhárom intézményt újítanak fel, és százhetvenkilencet építenek. Ebből Erdélyben háromszázhetvenhat felújítás történik, és százhárom új épület készült-készül. Aligha van ennél fontosabb befektetés a jövőbe. Ahogy Kató Béla erdélyi püspök a nagyenyedi avatáson fogalmazott: jövőre lesz négyszáz éve, hogy Bethlen Gábor kollégiumot alapított, az óvoda, napközi, bölcsőde építésében pedig benne van a következő négyszáz év gondolata.

Közéletünkből gyakran hiányzik a hosszú távú gondolkodás: a politika a választási ciklusok, a vállalkozások, a családok pedig a rövid távú eredménykényszer nyomásától szenvednek. Márpedig a nemzet- és egyházépítés soha nem sprint, inkább hosszútávfutás. A magyar adófizetők pénzéből a Kárpát-medencei magyar óvodákra elköltött milliárdok hatását majd évtizedek múlva, az akkor éppen aktuális népszámlálásokon lehet lemérni. Amikorra összeadódnak a most felépített óvodák hatásai, és immár senkinek sem kell választania nemzeti-anyanyelvi kötődése és gyermeke minőségi iskoláztatása között.

Ez az, amit Kallós Zoltán annak idején felismert, és alighanem ő lenne a legboldogabb, ha látná, hogy a Válaszúton elvetett mag Erdély-szerte elkezd termést hozni.