Az Ige mellett

VII. 4. VASÁRNAP

(10) „Távolítsd el szívedből a bosszúságot…” (Préd 11,9–10)

A bosszúság az emberlét során megtapasztalt tehetetlenséget fejezi ki. Kifejezi az emberlét abszurditását, amely az élő Isten megváltó szeretete nélkül nem oldható fel. Jelentéktelen ügyeken bosszankodunk, amelyek azonban a jelenben megélve óriásivá dagadhatnak, és keservesen megnehezítik mindennapjainkat. De mit számítanak ezek, amikor az nagy bajba kerülünk, amikor súlyos beteg lesz a családban, amikor életveszélyesen megtapasztaljuk a gonosz munkáját. A nagy bajban már vagy elfelejtjük, vagy nem is értjük, hogy miként tudtunk afféle apróságokon idegeskedni, amelyeknek semmi jelentősége nincs, pláne az öröklét szempontjából. Ezért tanácsolja a mai ige: távolítsuk el a szívünkből a bosszúságot. Nem tudjuk kikerülni, de nem szabad engedni, hogy megülje a szívünket. Csak az Úrban, naponta erőt kérve lehetséges távol tartani szívünktől, mert a hétköznapi bosszúságainkba belepörögve leszünk idő előtt betegek – először lélekben, majd testben is. Növeld a hitünket, Urunk!

ApCsel 28,1–10

13. zsoltár


VII. 5. HÉTFŐ

(7) „…visszatér Istenhez, aki adta.” (Préd 12,1–8)

Az öregedésre, a „nem szeretem” napokra akkor kell felkészülni, amikor még fiatalok és egészségesek vagyunk (1–2), mert hamar eljön az alkonyat ideje. A szentíró nem kertel: hamar reszketni fognak a lábaink, kihullanak a fogaink, meghomályosulnak a szemeink, elhalkul az egykor volt nagyhangú beszédünk, gyötörni fog az álmatlanság, egy kis emelkedő is próbatétel lesz majd, miközben megfehéredik a fejünk, ha marad még hajunk, és nincs már fűszer, amely élvezetet szerezne. Végül pedig elszakad az életünket tartó kötél, és belezuhanunk a halálba, mint a vödör a kút mélységébe. Azonban az ige hangsúlyozza, hogy az istenfélő ember tudja: mindezt az Isten tartja kézben. Valójában visszatérünk hozzá, aki elküldött ebbe a világba, és a kellő időben visszahív magához. Ő az első és az utolsó, a kezdet és a vég (Jel 1,8). Ezért életünk íve – hitben járva – nem csúcsát elérve hanyatló grafikon, hanem folyamatosan emelkedő, hazafelé tartó, üdvösséges ívű pálya. Nagy kérdés, mire készülnek a gyerekeink, a fiataljaink. Még mi, az egyház is az ő igényeiket szolgáljuk ki, merthogy meg kell őket szólítani. De mivel szólítjuk meg őket? Aztán kiégetten, csalódottan, megkeseredetten múlnak ki ebből a világból. Féld az Istent, és tartsd meg parancsolatait! (12,13) Ez az egyetlen üdvözítő út.

ApCsel 28,11–15

274. dicséret


VII. 6. KEDD

(12) „A sok könyv írásának nincs vége…” (Préd 12,9–14)

Kapjuk a hagyatékokat az egyházkerületi könyvtár számára, amelyben sok a duplum, és lassan az új raktár is megtelik. A gyerekek, unokák – sok okból – nem tudnak mit kezdeni a felhalmozott könyvekkel. Mennyi gondolat, üzenet, munkás életek gyümölcse, mennyi irat, tele személyes levelekkel, fényképekkel kerül elénk! Természetesen tisztelettel és szakszerűen bánunk ezekkel az anyagokkal. A mai igevers mégis szíven talál bennünket: a sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkozás elfárasztja a testet (12). Vegyük eléje azt a sort is, amelyből kiderül, hogy ez igei intés. Fogadjuk el. Mit is jelent? Talán azt, hogy nem kell mindent leírni, kimondani, kommentálni, értékelni, megfejteni, megmagyarázni, definiálni? De azt is jelenti ez az intés, hogy az átgondoltan rögzített, építő anyag mindig érték, küldetésünk betöltése – bármely területen. Ezt ki is mondja a mai igeszakasz (9–10). Lehetetlen úgy élni, hogy ne akarjuk megfejteni azt, ami velünk történik. Sőt, az Istent félő, bölcs ember kimondja mindazt, amire odaszánt élete során jutott, ez prófétai felelőssége egyben (11). Ne életművünkben keressük az örök életet, a maradandót, hanem csakis az Úrban (13). Egyszerűen tegyük a kötelességünket engedelmes, odaszánt istenfélelemmel. Isten majd ítél – és az számunkra már kegyelem a Jézus Krisztusban (14).

ApCsel 28,16–31

25. zsoltár


VII. 7. SZERDA

(3) „…kiáltó szava hangzik a pusztában: Készítsétek az Úr útját…!” (Mk 1,1–8)

Jézus Krisztus útja Isten által elkészített út, amelynek célja: bűnbocsánat, új, örök élet. Jézus útja az, hogy isteni erejével emberlétének útját engedelmesen végigjárja – miértünk. Áldott szolgálat, amikor valaki kiáltó hangként rámutathat Jézus útjára és az ebből fakadó evangéliumra (3). Ilyen lehetett Keresztelő János a maga korában, a prófétai ígéretek szerint (Mal 3,1). Mi azonban nem az ő korában élünk: nem vonultunk ki a pusztába, hanem nagyon is benne élünk a világban. Jólétben élünk, ha böjtölünk is, csak jó dolgunkban tesszük, és ha kiáltunk az Úrról, nem vonul ki hozzánk az egész nép, hogy hallgasson szavunkra. Sőt, ma már annyian kiáltanak, hogy nincs az a kiáltás, amely hatására néhány embernél több mozdulna. Ki érti ma a szavunkat, és kit érdekel, ha megtérésről, keresztségről, bűnbocsánatról beszélünk? Alapjában más lett azóta minden (3–6). Isten útja azonban győztesen előkészített út. Ezért aki Krisztust követi, most sem tehet mást, mint készíti a ma embere számára az Úr útját, egyenesíti azt a sokféle görbeség között. Mondani kell, hirdetni kell azt, aki erősebb nálunk, a gyengeségeinknél, a tehetetlen éltünknél, a bűnnél és a halálnál. Őhozzá és őróla kell kiáltani! Isten Szentlelke a mai hangzavarban is megadja, hogy eljusson ez a hang oda, ahová kell, és ott az élet szavává lesz az örömhír (8).

TKirT,1–37

171. dicséret


VII. 8. CSÜTÖRTÖK

(9) „…eljött Jézus…” (Mk 1,9–11)

Kicsoda Jézus? Már itt, az evangélium elején felhangzik a válasz: Jézus az Isten szeretett Fia, akiben gyönyörködik az Isten (11). Ez a titok majd csak az evangélium végén, a golgotai kereszt tövében tárul fel, és egyben elsőként hangzik fel hitvallásként ember ajkán, a pogány százados vallomásában: a megfeszített ember Jézus, az Isten Fia (15,39). Márk számára egyedül ez a fontos Jézus személyében. Nem a biológiai, nemzeti, társadalmi, lélektani, vallási kategóriák alapján határozza meg őt, hanem csakis ebben: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó, akire minden népnek és nemzetnek, minden társadalmi osztálynak szüksége van. Galilea említése, mint a sokféle nép lakta „pogányok Galileája” is így értendő, hiszen Jézus Krisztus megváltó szeretete mindenkit érint (9). Ő az, aki felveszi a bűnösök keresztségét (9), hogy a bűnösökkel – azaz velünk – közösséget vállaljon, hogy életünk görbeségét megigazítsa, és minden tekintetben megtisztítson minket, mint ahogy a víz lemossa a test szennyét (10). Jézus eljövetelével elérkezett a végső idő, Isten üdvözítő cselekvésének korszaka, amely által megnyílik számunkra az ég, és a földi élet az öröklét tágasságába kerül: a mennyei világ nyilvánvalóvá lesz a földi világ számára. Isten megváltó cselekvése által Lelke betölt és vezet bennünket, miközben gyermekeivé leszünk, akikben gyönyörködni lehet: krisztusivá válunk (10–11).

1Kir1,38–53

21. zsoltár


VII. 9. PÉNTEK

(14) ,..így hirdette az Isten evangéliumát..." (Mk 1,12—15)

Márk tömören fogalmazza meg Jézus küldetésének lényegét, és egyben kimondja, hogy az életfontosságú az ember számára, személyesen érint minket. Ebben a kétverses summáriumban Márk Jézus egész földi életútját Isten evangéliumával jellemzi. Így értendő mindaz, amit Jézus szól, tesz, és ami vele történik. Jézus az Isten megváltó örömhírét hozta el a világba: országa, életet ajándékozó uralma Krisztusban egészen közel jött hozzánk, a jövőben kiteljesedő öröm már most a miénk. Isten országa Márk evangéliumában nem az ítéletet, hanem az üdvösség teljességének közelségét jelenti, nem a bűnbánat gyötrelmét, hanem a már megnyert üdvösség örömében való részesedést. Csak Jézus Krisztushoz térve, őbenne bízva tapasztalhatjuk meg az Isten közelségét és uralmának mindent helyreállító ajándékát. Minden más esetben a halál közelségét és mindenek szétesését élhetjük csak át. Isten országa igazság, békesség és öröm a Szentlélek által, Jézus Krisztusban. Betelt az idő, életünk nem fogy, hanem telik: betelik az Úrban.

1Kir2,1–25

366. dicséret


VII. 10. SZOMBAT

(17) ,Kövessetek engem, és én emberhalászokká teszlek titeket." (Mk 1,16—20)

Mi totálisan belefeledkezünk e világ dolgaiba, mint Simon és András a mindennapi betevőt nyújtó halászatba, és Jézus beleszól ebbe, örök életet adó szavával. Mindent otthagytak a megszólítottak Jézusért? Nem ez a fő kérdés. Ha a mindennapi foglalkozásukat illetően továbbra is halászok maradtak volna, azt is Jézus követésében és az örök élet örömében tették volna. Mindenkinél másként ölt testet ez az elhívás, de a tartalma ugyanaz. Jézus hívása embermentő szó, üdvözítő hívás. Akik Jézus követői lesznek, azok ebbe az embermentő szolgálatba állhatnak be. Jézus egy képet használ erre a szolgálatra: emberhalászat. Maga a kép csakis arra utal, hogy kapcsolódik az akkor, ott, Jézus által megszólítottak foglalkozásához. Soha ne magunkat fitogtatva, a magunk keresztyén csapatához hívogassuk az embereket, hanem csakis az üdvözítő Jézus Krisztushoz! Könyörüljön rajtunk az Úr, hogy ne mi szedjük rá az embereket hatásos szavainkkal és módszereinkkel, hanem ő szólítsa meg őket általunk, és így embermentőkké legyünk.

1Kir2,26–46

141. zsoltár