Vasárnap dél van, a család éppen ebédel, amikor becsöngetnek a parókiára. Egy hajléktalan áll a kapuban, és ennivalót kér. Megszokott mozdulatsor következik, amint édesanyám ételt készít össze a dobozba, majd csomagol még a süteményből is. Volt, hogy egy étkezés alatt többen is csöngettek. Ilyenkor – őszinte, édesszájú gyerekként – aggódva figyeltem a desszert mennyiségének csökkenését. Azt hiszem, először így találkoztam a nélkülözők megsegítésével. Egyházunk, gyülekezeteink legtermészetesebb mindennapi diakóniai szolgálata az, hogy mind az egyházközség tagjai, mind a gyülekezeten kívüli rászorulók számára lelki vagy fizikai támaszt, segítséget kívánnak nyújtani.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért mi segítünk, vagy egyáltalán miért segítünk. Nemcsak hiszem, de az irodánál töltött közel tizennégy év alatt meg is bizonyosodtam arról, hogy ezt a hivatást csak szívvel-lélekkel lehet végezni. Persze, bele lehet vágni az intézményes szolgálatba azért, mert azt hisszük, hogy ez biztos anyagi forrás lehet a gyülekezet számára, vagy mert látjuk, hogy nagy szükség van az ellátásra, leginkább mégis azt tapasztaltam, hogy mi, keresztyének azért segítünk, mert túlcsorduló hála van a szívünkben.

Hálásak vagyunk azért, hogy Isten szeret bennünket, megváltoztatta az életünket, és lehetőséget adott a jobb, teljesebb életre. Az ő szeretetét kívánjuk továbbadni másoknak. Segítünk, és ezen keresztül elválaszthatatlanná válik a diakónia a missziótól, mert a szolgálatunkkal nem a saját dicsőségünket keressük, hanem Istent dicsőítjük.

A mai nevén Magyarországi Református Egyház Diakóniai Irodaként ismert intézményfenntartó már hetvenéves múltra tekint vissza. Egyházunkban a diakóniai szolgálat azonban sokkal régebben kezdődött, hiszen mindig is a gyülekezetek egyik alappillére volt. Szemléletes példa számomra, amit Kiss Ferenc lelkipásztor élt meg. Egy családlátogatás alkalmával furcsa hangokat hallott a disznóólból, és amint benézett, egy megkötözött fiút talált ott.

A fogyatékossággal élő gyermeket a család elrejtette, hiszen ez „szégyellni való dolog” volt. Nem volt ismeretük arról, hogy mit lehet, mit kell tenni ebben a helyzetben. Akkor még nem is volt intézményesült diakónia, nem voltak ápoló-gondozó otthonok. Kiss Ferenc személyes feladatának érezte azt, hogy segítenie kell. Őróla nevezte el később egyházunk a gyülekezeti diakóniában kiemelkedő szolgálatot végzőknek minden évben átadott díjat.

A diakónia kapcsán a diakonisszákról is meg kell emlékeznünk. Sajnálatos aktualitás, hogy épp a napokban kísértük utolsó útjára a kilencvenhat esztendős Nagy Margit Ágnes testvért, a Filadelfia Diakonissza Egylet tagját. Ma már keveset hallunk arról, hogy a szerzetesrendhez hasonló közösség milyen szolgálatot végzett. A legtöbben kórházakban, árvaházakban, csecsemőotthonokban vagy gyülekezetekben segítették a rászorulókat. „Jutalmam, hogy tehetem” – ez volt a jelmondatuk, és így is éltek. Az anyaházakban együtt laktak, tanulmányozták a Bibliát, lelkigondozást tanultak, betegápolói tanfolyamon vettek részt, majd vizsgát is kellett tenniük. A jelöltek nagy feladata volt, hogy meg kellett győződniük és tanúbizonyságot kellett tenniük arról, hogy őket Isten hívta el a szolgálatra.

Hálásak lehetünk elődeinkért, akik példát mutattak abban, hogyan lehet jól segíteni. Természetesen nem ugyanez mindenkinek az elhívása, kinek-kinek más feladatot adott az Úristen, mégis érdemes elgondolkoznunk azon, hogy mi észrevesszük-e azokat, akik a mindennapokban segítenek, vagy azt, ha épp ránk van szükség.

A szeretet kreatív – ezt láthattuk a mindennapokban. Büszke vagyok a diakóniában szolgálókra, mert nemcsak a kijelölt feladatukat végezték el, hanem ennél sokkal többet nyújtottak. Ez az, ami más szolgáltatóktól megkülönböztet: mi nemcsak szolgáltatunk, hanem szolgálunk is. Egymás mellett van szükség a tudásra, a szakmaiságra és a szeretetre. A diakónusok vasárnapján (is) legyünk hálásak azokért, akik szívük mélyéből, szakmai tudással felvértezve végzik szolgálatukat a mindennapokban.