Szerelmek, házasságok, családok szenvednek hajótörést amiatt, hogy nem veszik komolyan az összetartozást és azt, hogy kölcsönösen tartoznak egymásnak, ami helyett inkább követelőznek. Szülők a gyermekektől engedelmességet, gyermekek a szülőktől engedékenységet, a szerelmesek egymástól gyöngédséget várnak. Éppen azt követelik a másiktól, amivel ők maguk adósok.

Az Isten országa ott kezdődik, ahol ki-ki a maga tartozását igyekszik megadni, miközben a másiktól nem követel semmit. Kérdés, hogy valóban adósnak érezzük-e magunkat. Jézus istenkapcsolata az összetartozás, a kölcsönösség, a szeretet autentikus megnyilatkozása, valójában a Szentháromság együvé tartozásának kiábrázolódása: „...hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek.” (Jn 17,20–21)

Jézus nemcsak Istennel, de az emberekkel is összetartozott, ezért mondta az utolsó ítéletről szóló példázatában: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám.” (Mt 25,35–36) Mert amennyiben eggyel is megtették, vele tették meg, az Emberfiával. Isten országára ez az összetartozás jellemző igazán.

A teremtett világ minden szépsége, az életünk csodái, a hazánk, az otthonunk, a szeretteink, a hivatásunk, az egészségünk mind-mind ajándék, amelyekért nem lehetünk eléggé hálásak. Megannyi kincset kaptunk a Teremtőtől, egy életre eladósodtunk, de a legnagyobb kincsünk az ő irgalmas szeretete, amely által összetartozunk egymással és vele. „Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2,14) A Názáreti Jézus azért jött, hogy Isten és ember, ember és ember összetartozásáról tanúskodjon. Arról, hogy kölcsönösen tartozunk egymásnak: az Örökkévalónak hálával, embertársainknak pedig egy mosollyal vagy egy jó szóval, netán az egész életünkkel.

Benjamin Franklin diplomata, a villámhárító feltalálója egyszer kölcsönt adott egy ifjúnak. Amikor az rendezte sorait, vissza akarta adni a kölcsönt, mire a jótevője ezt mondta: „Ne nekem adja vissza, hanem annak, akinek szintén szüksége lesz erre a pénzre. Aztán majd ő is adja tovább másnak, akinek ugyancsak kell majd a segítség. És így tovább mindaddig, amíg egyszer egy haszontalan személy kezén el nem tűnik.”

Ahol az emberek egymásnak tartoznak: jó szóval, szeretettel, és nem követelőznek, ott bizonnyal jelen van egy darabka Isten országa, és megvalósul az összetartozás kimondhatatlan csodája.