Habakuk. Aki olvasta a Micimackót, és olyan szerencsés, hogy ezt Karinthy átdolgozásában tehette meg, jól ismeri Malacka sóhajtását: „Szent Habakuk!” Butuskán kedves karakter, gyermeki csodálkozás – kétségkívül viccesen hat szájából ez a furcsa név. Erről persze Habakuk próféta nem tehet. Könyve rövid, ezért csak ritkán hallunk róla, de szavainak a keresztyénség kialakulása idején nagy hatása volt. A legtöbb mai kutató Jeremiás próféta kortársának tekinti őt, aki látva a nép romlottságát, az Úr elé tárta kétségeit. Isten válasza nem vigasztalta meg, de megértette, hogy egy nagyhatalom szorításában soha nem látott fenyegetéssel kell szembenézni. Mit tehetett? Imádkozott és kijelentette: „Az elbizakodott ember nem őszinte lelkű, de az igaz ember a hite által él.”

Pál apostol erre a gondolatra építette a Rómába írt levelet (lásd Róm 1,17), de ezt idézte A galatákhoz írt levélben is (3,11) a hit általi megigazulás bizonyítására. A zsidókhoz írt levél (10,38–39) ezzel a mondattal buzdított kitartásra a meghátrálás ellenében. Az apostolok cselekedeteiről írt könyv szerint Pál első missziói útján mondott első igehirdetésében már idézett Habakuk prófétától (ApCsel 13,41; Hab 1,5), és Lukács evangéliuma, valamint a Jelenések könyve egy-egy gondolata hátterében is ez a prófétai könyv állhat.

De nemcsak az újszövetségi szerzők őrizték a próféta szavait, hanem a qumráni közösség tagjai is. A Holt-tenger környéki barlangokban megtalált tekercsek közül az egyik legelső szöveg egy Habakuk-kommentár volt, amelynek szerzője sorról sorra követte a könyv szövegét, és minden mondathoz megjegyzést fűzött.

Az igaz emberről szóló kijelentést ez az ismeretlen magyarázó is ígéretként értelmezte, amely mindazoknak szól, akik a Tóra szerint élnek Júda házában. Őket szabadítja meg Isten fáradozásukért és hűségükért.