A hit és cselekedet zsinórmértéke
Az ember létezésének legfőbb célja és értelme Isten dicsérete, hiszen ez az egyetlen tevékenység fog megmaradni az örökkévalóságban is, vallja Derencsényi István, aki negyvenhat esztendőt töltött a Magyarországi Református Egyház szolgálatában, ebből negyvenkét évet a debreceni Verestemplomban. 1991-től tizennyolc évig a Debreceni Református Egyházmegye esperese, majd 2009-től egyházkerületi főjegyző és püspökhelyettes volt, most nyugdíjba vonulása alkalmából beszélgettünk.
Negyvenhat esztendő hosszú idő: hogyan kezdődött ez a történet, mikor jelent meg a hit az életében?
A szüleim mély hitű emberek voltak, mindennap tartottunk családi áhítatot, és már egészen korán bevontak bennünket a nővéremmel együtt. Édesapám vagy édesanyám a napi igéhez néhány mondatos magyarázatot fűzött, imádkoztak, és ha nekünk is kedvünk volt, elmondhattuk egyszerű, gyermeki imánkat. Nem volt viharos megtérési élményem, belenőttem a Krisztus-hitbe, életgyakorlattá vált. A teológia számomra nem egyszerűen intellektuális érdeklődés – a Szentírás a hit és cselekedet zsinórmértéke.
Édesapja bükkaranyosi lelkész volt, aztán 1956 nyarán átkerült Oszlárra, így ön a gyermekkorát és ifjúsága nagy részét ebben a két kis borsodi faluban töltötte. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?
Bükkaranyosban az egzisztenciális lehetőségek nagyon szerények voltak, így ötéves koromban, amikor átköltöztünk Oszlárra, az egyfajta előrelépést jelentett. Oszláron lágyabbak, segítőkészebbek voltak az emberek. Emlékeimben él a szeretetteljes, együttérző, háromszázötven fős gyülekezet emléke.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!