Sötét, ködös, nyirkos ez a január, úgy ráül az emberre. Nem függünk az időjárástól, az évszakoktól! – mondjuk határozottan, de emberből vagyunk, és bizony hat ránk a tartós félhomály. A sötétség azonban tartósabb és nyomasztóbb, tényleg független az évszaktól. Kivesztek az országból a hívek – ezt látja Mikeás –, ezért gyümölcstelen az emberi élet, vagyis alattomos lett körülöttünk minden és mindenki, vezető és vezetett, bíró és elítélt, főrangú és alacsonyabb rangú egyaránt. Mindennel bántjuk egymást, csűrjük-csavarjuk az ügyeket, mindenből feszültség keletkezik, nem lehet bízni senkiben, még a családban sem (1–6). Döbbenetes képet tár elénk Mikeás: a legjobb, legbecsületesebb ember is olyan, mint a tüskebokor (4).

Jn 5,37–47.

40. zsoltár

Életünk sötétségében szólal meg Mikeás könyörgő hitvallása: „De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem.” (7) Az Urat várjuk, aki fölemel minket a sötétségből a világosságra (8), az elhagyatottságból az ővele és egymással való üdvözítő közösségre (14), a romokból az épülésre (11), a töredékességből a megváltottak teljességére (Ef 3,19). Ennek a felemeltetésnek része az, hogy bűneink következményeit el kell hordoznunk, de az Úr kezében van a perünk, nem emberekében. Nincs ennél nagyobb bizonyosság: az Úr intézi az ügyünket, életünk ügyét, az ő népének ügyét, a világ ügyét. Isten népének pedig az a boldog bizonyossága, hogy ő a büntetést és a nyomorúságot is javukra fordítja (9). Ellenségeink nem örülhetnek a bajunknak (10), hanem eljön majd az az idő, amikor az élő Istenhez járulnak a népek, és mindenki megbecsüli Isten népét (11–17). Jó ezt tudni, mert ezen a világon Isten népe lenézett, megvetett, minden korban gúny és üldözés tárgya. Mi az Urat várjuk, aki így mutatja meg szabadítását rajtunk. A próféta hitvallása bizonyosságban csúcsosodik ki: kicsoda olyan Isten, mint te? (18–20) Minden kedvünket szegő, életet elemésztő sötétség ellenére is felragyog a mi reménységünk. Az Úr legyőzte a sötétséget: Jézus Krisztusban.

Jn 6,1–15.

501. dicséret

Habakuk Jeruzsálemben prófétált Kr. e. 605–597 között, a babiloniak megtámadták a déli országrészt, és megtörtént az első fogságra vitel (2Kir 24,10–16). A próféta imádsága kérdések özöne. Így könyörög népéért, miközben hatalmas, idegen sereg közeledik feléjük, és ők tele vannak félelemmel. Habakuk először saját népének bűnei miatt kérdezi kiáltva az Urat (1–4): meddig tart még népe hitetlensége és engedetlensége? Hiszen a megmaradt országrészben erőszak, romlottság, nyomorúság rombol, miközben perek és viszályok támasztanak feszültséget mindenütt, és nem érvényesül az igazság. Isten válasza közli a prófétával az eljövendő ítélet hírét, miszerint nem lesz igaza senkinek sem, mert mindenki vétkes és egyaránt büntetést érdemel (5–11). Nagy és félelmetes nép közeledik, amely birtokba veszi azt, ami nem az övé: hajlékokat, vagyonokat, értékeket. Ez a nép önmaga szabja törvényét, erőszakos szándékkal jön, önmagát isteníti, foglyul ejt más népeket és királyokat. Nagy és félelmetes nép lesz az Isten ítéletének eszköze, mert Isten nem nézheti tétlenül a rosszat, az elnyomást, a hűtlenséget. A próféta Urára tekintve mégis kifejezi reménységét arra nézve, hogy ő majd könyörül népén (12). Aki az Úrra tekint, az reménységgel telik meg.

Jn 6,16–21.

300. dicséret

Jaj lesz Babilonnak, mert halálosan megfélemlít minden népet (5–6), gátlástalanul kifoszt másokat, és rakásra gyűjtve azt, ami nem az övé, tisztességtelen haszonhoz jut (7–11). Jaj lesz Babilonnak, mert vérontással és álnoksággal szerzi meg hatalmát és dicsőségét (12–14), megalázza, meggyalázza embertársát (15–16). Jaj lesz Babilonnak, mert Isten népe ellen fordult, feldúlta Libanon gyönyörűségét (17), néma, élettelen bálványokat imádott Istenként (18–19). De nekünk is jaj lesz, mert megfélemlítjük, kifosztjuk, meggyalázzuk, megöljük embertársunkat, bántjuk Isten népét, és megbántjuk az élő Istent, mert mindenben hiszünk, csak őbenne nem. Ha belegondolunk abba, hogy miket művelünk mi, emberek egyházban és világban ember ellen és Isten ügye ellen, akkor ezeket a jajkiáltásokat nemcsak értjük és jogosnak tartjuk, hanem bűnbánattal magunkra vonatkoztatjuk. Ez a bűnbánat Isten ajándéka, és rádöbbent arra, hogy mind hiábavaló, amiért mi fáradozunk, eredményeink és kudarcaink, örömeink és fájdalmaink egyaránt mulandók. Egyetlen örök és mindenkor változatlan dicsősége csakis az élő Istennek van (13–14), aki mindenkor ott van szent templomában (20). Ezt a bizonyosságot azzal a hittel ragadhatjuk meg, amely alázatossá formál, és ad erőt ahhoz, hogy hűséggel szolgáljunk Istentől készített őrhelyünkön(1–4).

Jn 6,22–27.

438. dicséret

Isten ereje ítélet és kegyelem egyszerre. Közeledését, szentségét, hatalmát úgy írja le a próféta, hogy felindulásában tapossa a földet és haragjában csépeli a népeket (3–12). Isten dicsősége olyan, mint a nap ragyogása, amely éltető világosság és melegség, de közelsége megemésztene minket (4). Isten közelsége harag, ítélet, rettenet az elhajlott világ számára, de szabadulás népe számára (13). Isten szétzúzza a bűnösök házát, de erőt és megváltást ad népének (18–19). A próféta megremeg Isten hatalma láttán, reszket az Úr haragja miatt, és fájdalom járja át csontjait (16). Sajnálja mindazokat, akik Isten ítéletének áldozataivá lesznek. Tudja, hogy Isten ítélete a rendteremtés, az új teremtés kezdete, ezért nagyon várja azt, de kéri az Urat, hogy haragjában is gondoljon irgalmára (2). Jézus Krisztusban ez lett valósággá. A próféta aláveti magát Isten hatalmának, akaratának. Habakuk egyszerre csak nyugtot (16), örömöt (18), erőt (19) kap az Úrtól. Reszketése elmúlik, és olyanná lesz, mint a szarvas, aki még a sötét erdőn át is biztosan vágtázik a magaslatok felé (19).

Jn 6, 28–34.

196. dicséret

Isten, aki a történelem Ura is, úgy rendezte az eseményeket, hogy a perzsák Kr. e. 539-ben legyőzték Babilont, majd ezután Círus perzsa király hazaengedte a zsidókat, akiknek ekkor csak kis része tért haza. Később, Dárius király idején (Kr. e. 522–486) prófétált Haggeus és Zakariás, akik buzdították a népet a templom felépítésére (Kr. e. 515). Igen, Isten a történelem Ura, aki kezében tartja népét, de az egész világot és az eseményeket is, a történelmet pedig az őneki kedves végcéljához vezeti. Legyünk képben az aktuális eseményeket illetően, hűséggel és hittel éljünk azokban, de nehogy belevesszünk a mindennapi csatározásokba! Sokkal több bízatott ránk ennél. Zakariás látomása is ezt hirdeti nekünk: Isten „lovasai” bejárják a földet, és minden napi harci esemény ellenére azt a nyugalmat látják, amelyet Isten bizonyosan elkészített népének. Lásd azt, ami körülötted történik, szolgáld abban az Úr dicsőségét, és bele ne ragadj a mindennapokba, a csatározásokba, hanem lásd meg azt az üdvösségesen nyugalmas, krisztusi többet, amely hit által már a tiéd! Lásd meg, és azt hirdesd, éld (7–12)! Isten tehát a fogság végén jóságos szavakkal vigasztalja népét. Ő mindig evangéliumot hirdet, még az ítélet is az örömhír meghallását szolgálja népe életében. Mi sem tehetünk mást, csakis az evangéliumot hirdethetjük, amely Jézus Krisztusban teljesedett be.

Jn 6,35–40.

437. dicséret

Isten valódi, soha el nem múló örömmel ajándékozza meg népét. Ennek a forrása nem bennünk van, hanem a mi Urunkban, aki az élet és az öröm Istene, és aki segítségünkre siet, megszabadít, kihoz a sokféle szolgaság házából, és velünk, közöttünk fog lakni. Ez az öröm arra indít bennünket, hogy ne habozzunk kijönni a régiből és elindulni abba „az új városba”, az új életbe, amelyet az Úr készített nekünk. Zakariás próféta is arra buzdítja a még Babilonban maradtakat, akik komfortosan berendezkedtek a fogságban és féltek hazamenni a bizonytalanba, hogy induljanak el, fussanak ki, meneküljenek el (10–11). Bizony, kényelmesen be tudunk rendezkedni abba, ami nem tetszik Istennek és nekünk sem jó. Az Úr kihív, kiszabadít onnan, és személyes védelméről biztosít bennünket. Megépülnek majd Jeruzsálem várfalai (5–6), de a mi igazi „védőfalunk” maga az Úr (7–8). Aki minket bánt, az Urat bántja (12), hiszen mi az ő tulajdonai vagyunk (16). Örömre, reménységre, bizonyosságra hangoló, gyönyörű kijelentés ez: mi az Úr szeme fényei vagyunk (12). Az ő dicsőségének és megváltó szeretetének öröme ragyog a szemünkben, életünkön, minden nyomorúságunk ellenére is. A mai napra is ez a ragyogás adassék nekünk, amelyet meglátnak mások is, és ezáltal ők is örömöt, reménységet, bizonyosságot nyernek.

Jn 6,41–51.

290. dicséret