Bő egy hónapi folyamatos meggyőző munka eredményeképpen sikerült tizenöt éves előfizetőt toboroznom egyik egyházkerületi lapunk számára. Miközben azon gondolkodtam, hogy akkor ez most sok vagy kevés, elém került egy kimutatás, amelyből kiderült, hogy a mi pár száz lelkes kisgyülekezetünk bizony, az élbolyban végzett a maga évek óta tartott példányszámával, maga mögé utasítva ezer- és több ezer tagú városi gyülekezeteket is.

Manapság egyre erőteljesebben tapasztalhatjuk, hogy a felekezeti kiadványok valóságos értékszigetek a folyamatosan gyorsuló világban és a sajtón belül. Akár a közszolgálatiság egyik különleges leágazásaként is meghatározható – a zárt templomok időszakában a szokásosnál is fontosabb szerepű – tevékenységük. Tavasszal például a postaládákban hagytuk egyik lapunkat, ily módon is jelezve: az egyház él, és hangunk, üzenetünk elér az otthonokig. Persze a gyorsan változó tendenciákat magunkon is megfigyelhetjük. A komoly tartalmak és egyáltalán az olvasás egyre inkább háttérbe szorulnak. Helyettük az álhíroldalak, a bulvár és a közösségi médiában elénk kerülő bejegyzések befolyásolják és kötik le a legtöbbször csak a címeket, azok közül is főleg a figyelemfelhívókat és szenzációhajhászókat követő tekintetünket.

Az egyik közéleti portálon szinte heti rendszerességgel a szemem elé kerül két, a szülővárosomból származó lány, akik a határainkon túlra került partiumi város jó nevű gimnáziumában végezték tanulmányaikat, ahonnan az idők során számos elismert szakember, közéleti személyiség került ki. A két lány, a kor divatjának hódolva, nem egyetemi felvételin, hanem valamelyik nagy nézettségű tehetségkutatón indult. Szép sikerekkel.

Ehhez képest róluk olvasva folyton olyan címek kerülnek elém, hogy „piros csipkés fehérneműje teljesen kilátszik a ruhájából”, vagy hogy „nadrág nélkül pózol a karácsonyfa mellett”. Khm... Ez volna a siker?! Vajon egykori neves tanáraik büszkén húzzák ki magukat a fent idézett címek olvastán, vagy pedig zavartan megállapítják, hogy annak idején ők bizony nem ilyen lovat akartak?

Aztán nem sokkal ezután a kulturális közszolgálati csatornán váratlanul a szemem elé került egy, a régi, jól bejáratott műsorokat idéző műveltségi vetélkedő. Abban a pillanatban, ahogy tágra nyílt szemmel néztem, úgy éreztem, még sincs veszve minden. Van még, ahol az számít, hol született Arany János, vagy ki volt Husz János, és nem azzal akarjuk megnyerni a nézettségi versenyt, hogy a butaságot kínáljuk fel követendő példának.

Kívánom, hogy minél több értékes olvasnivalóval bástyázzuk körbe életünk idei esztendejét!