Jiszká, Jázon anyja nem szívesen engedte ki fiát az apjához a pusztába.

– Kicsi vagy még, ráérsz megtanulni azt a nehéz életet.

– Egyáltalán nem vagyok kicsi! Hamarosan betöltöm a tizenhármat. Akkortól én is olvashatok fel a Tórából a zsinagógában, mint bármelyik más férfi. Jiszká nagyot sóhajtott, mert tudta, a fiának igaza van. Hamarosan el kell engednie a kezét, mert felnő, és pásztor lesz ő is, mint az apja meg a nagyapja, meg ki tudja, hány őse. Ezért rendszerint Jázon vitte a friss kenyeret, tiszta ruhát az akolhoz, és ha már ott volt, elidőzött a pásztorok között néhány napot, hadd szokjon a pásztorélethez.

Amikor megérkezett, legelső dolga volt megmutatni apjának a parittyázótudományát. Séál elismerően veregette meg a fia vállát.

– Ha akarod, virraszthatsz velem ma éjszaka az akolnál.

Jázon széles mosollyal nyugtázta apja ki nem mondott elismerését. Mert ha maga mellé veszi éjszakai őrségbe, akkor biztos benne, hogy Jázon parittyakövei megvédik a nyájat a ragadozóktól. Aztán mégis elbizonytalanodott egy kicsit a fiú.

– Apa, szerinted lehetnek oroszlánok itt a környéken? Vagy esetleg medvék? Séál nyugtatóan simogatta meg a fia fejét.

– Elképzelhető. De nem hiszem. A nagyapám apja se látott errefelé oroszlánt, medvét meg főleg nem. De azt mondják, oroszlánt még néhanap lehet látni messzi délen, Júdea pusztájában. A hegyvidékek erdőségeiben talán akad egy-két medve is. De nyugodj meg: biztosan nem fogsz találkozni velük ma éjszaka, mert alig-alig akad belőlük néhány.

– És farkas? Farkasokkal már te is megküzdöttél nemegyszer. Lehetnek itt is, a környéken?

– Amikor távolabb legeltetünk, még a nyájat is képesek megtámadni – dörzsölte meg Séál a vállát ott, ahol egy farkasharapás nyomát őrizte. – De most túl közel vagyunk Betlehemhez. Nem hiszem, hogy ide elmerészkednek.

Jázon kicsit megkönnyebbült, de azért harciasan emelte fel a parittyáját:

– Nem baj! Csak jöjjenek! Majd én elbánok velük!

– Akárcsak Dávid, igaz-e? – kérdezett vissza az apja, és Jázon lelkesen bólogatott. Hogyne tudta volna, hogy Dávid, Izráel legendás királya ugyanolyan pásztorfiú volt, mint ő maga. Hiába csúfolja Zakai meg Éhúd, a pásztorkodás igenis az egyik legfontosabb mesterség. Mert nemcsak Dávid volt pásztor, hanem Ábrahám és Izsák is, akiktől származnak. És pásztor volt Mózes, sőt maga Isten is úgy szereti a népét, mint jó pásztor a nyáját.

Elmosolyodott magában, és dúdolgatni kezdte Dávid zsoltárát:

– Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem…

Mert Jázon ugyan nem nagyon tudott odafigyelni a Könyv Házában Betuél mondókáira, a betűkre meg főleg nem, de arra nagyon is, hogy miről beszélgetnek a pásztorok a tűz mellett, a csillagfényes éjszakákon. A jó pásztorról beszéltek, aki karjába veszi és az ölébe gyűjti a bárányokat. Szelíden terelgeti a juhokat, hogy el ne fáradjanak, törődik a kicsinyekkel, meggyógyítja a betegeket. A jó pásztorról, aki egyszer eljön Izráel népéhez, és biztos legelőre vezeti az ő nyáját.