A hitről Jézus azt mondja: az részesedés Isten hatalmában, akinél minden lehetséges (10,27), ezért képes arra, ami emberileg lehetetlen (22). Jézus feltétlen isteni igénnyel szól. Nem ismeri a kicsinyhitűséget. A hit lényege: feltétlenül számol Isten hatalmával, és részesül is abban, azaz nem kételkedik abban az értelemben, hogy ingadozna Isten hatalmas cselekvése és bármiféle emberi lehetőség között. Isten pedig mindent jól tesz, és a javunkra cselekszik. A hegy elmozdítása csak példa, kép; a hegyek jól vannak ott, ahová azokat az Isten teremtette. A hegyek elmozdításánál nagyobbat cselekszik az Úr hatalma, hit által, velünk (23). A hit fő megnyilatkozása az imádság. A hit teljes odafordulás Istenhez. Isten meghallgatta kéréseinket, és az ő tökéletes akaratához igazodva, javunkra fordítja azokat (24). Aki hisz, imádkozik, annak rendeződnek az emberi kapcsolatai. E három összetartozik. Aki bűnbocsánatot nyert, az megbocsát, csakis a békességre törekszik. Azért is imádkozhatunk, hogy az Isten hatalma szabadítson meg bennünket azoktól az emberektől, akikkel nem tudunk építő békében élni, vagy adjon erőt, bölcsességet, hogy megtaláljuk hozzájuk a kulcsot. (25–26)

2Kir 10.

26. zsoltár

Jézus isteni hatalommal cselekedett. Ez ingerelte azokat, akiknek nem volt hatalmuk, pedig ők lettek volna az isteni hatalom letéteményesei: a főpapok, az írástudók és a vének. De nekik csak szavaik voltak, miközben tehetetlenül ragaszkodtak a hagyományokhoz (27). Bosszúságukban keresték meg Jézust a kérdésükkel: „Milyen hatalommal cselekszel?” (28) Jézus hatalma beszédében és tetteiben mutatkozott meg, leginkább abban, hogy bűnbocsánatot hirdetett (2,9), minden feltétel nélkül. Aki hittel vette ezt a jézusi hatalmat, bocsánatot nyert, és aki bocsánatot nyert, szintén megkapta azt a hatalmat, hogy mások bűneit megoldja, mint az Isten hatalmának eszköze (Mt 16,19). Ez zavarta leginkább az írástudókat: Isten káromlásának tartották (2,7). Hiszen eddig, Mózes törvénye szerint, bonyolult feltételekhez volt kötve a bűnbocsánat: az áldozati kultuszhoz. Mi ma milyen egyéb feltételhez kötjük? Már Keresztelő János meghirdette a bűnök bocsánatát. Nem kapcsolta feltételhez (1,3–4). Ebben volt Keresztelő János leginkább Jézus Krisztus előfutára. Jézus Krisztusban bűnbocsánatunk van, új és örök életünk. Semmiféle hívő tan vagy kegyesség bajnoka és semmiféle vallás kizárólagossága nem kérdőjelezheti meg ezt! (29–33)

2Kir 11.

192. dicséret

Boldog, aki tudja, hogy élete az Úr kezében van, ezért életének megoldása, üdvösséges egysége is az Úr ajándéka. Boldog az az ember, aki erre élete minden idejében hálaadással és könyörgéssel tud rácsodálkozni (11), mert Isten ajándékai csodálatosak (Zsolt 118,22–23). Az Úrtól kaptuk az életünk szőlőskertjét, hogy dolgozzunk és örüljünk abban a Gazda, azaz Istenünk dicsőségére. Az Úrtól kaptuk azt a csodát, amit csak hittel lehet megragadni, mely szerint Isten nem engedi, hogy hűtlenek, önzők, durvák, gyilkosok maradjunk az ő szőlőskertjében. Még nagyobb csoda, ha valaki belátja, mindeddig gyarlón élt, Istennel nem számolt, csak önmagáért létezett, Isten ügyét lenézte, Isten Fiának megváltó áldozata botrány volt számára (1–8). Csodák csodája: az Úrtól lett engedetlen életünk egyetlen megoldása, a megváltás: a Gazda megölt Fia – a példázat képével élve – a megvetett kő, amely sarokkő lett, egyben tartja a boltozatot, az életet, a világot (10–11). Boldog, akinek szemében csodálatos mindez, aki leborulhatott az Úr előtt, mindezek szerzője előtt. Tart még a kegyelmi idő! De vigyázzunk, aki megmarad a hűtlen, önző, durva, gyilkos életében, attól az Úr elveszi a szőlőt, és másoknak adja azt! (9)

2Kir 12.

155. dicséret

Jézus azt mondja: tévedünk, nem ismerjük az Írásokat, mert nem ismerjük az Isten hatalmát. Először meg kell ismernünk az Isten hatalmát, amely megszabadított, bűnbocsánatot, új és örök életet adott nekünk, és csak utána érthetjük helyesen az Írásokat, meg mindent, ami velünk történik. Isten hatalmának megtapasztalása nélkül csak vitatkozhatunk az Írásokon, igehelyeket tehetünk egymás mellé, hogy saját hitünket és életünket igazoljuk, vagy az Írás egyes részeit kiemelve a saját személyiségünk, kívánságunk indította kegyességünket alátámasszuk. A szadduceusok – Jézus korának egyik kegyességi irányzata – ezt tették. Ők nem hitték a feltámadást (18). Ezért tették fel Jézusnak az életszerűtlen kérdést: egy asszony, akinek hét férje volt, ha van feltámadás, ott kinek a felesége lesz a hét férj közül? Persze a farizeusi kegyesség két férj esetében, de több férj esetében is azt a választ adta, hogy az első férj az igazi férj, annak adatik vissza az asszony akkor. Isten hatalmának ismerete nélkül a spekuláció marad. Jézus arra mutat rá: Isten hatalma éppen az, hogy ő az élők Istene… (26–27) Örök életet ajándékoz nekünk, aki, ami itt, az Úrban fontossá lett számunkra, az odaát is fontos marad (25).

2Kir 13.

37. zsoltár

Egy írástudó megkérdezte Jézust a legfőbb parancsolatról (28). Jézus két törvényi hellyel felelt (29– 31), a két hely együtt a Nagyparancsolat (5Móz 6,4–5; 3Mózes 19,18). Az írástudó megdicsérte Jézust, hogy jól felelt, mert Isten és egymás szeretete valóban többet ér minden vallási áldozatnál, égő- és véresáldozatnál (32–33). Erre a dicséretre dicsérettel reagált Jézus is, mert látta, hogy értelmesen felelt az írástudó: „Nem vagy messze az Isten országától.” (34) Ez a dicséret elgondolkodtató. Tartalma: a távolságból közelség lett, de ez a közelség még nem jelent bentlétet: „A küszöbön téblábolsz…” Jézus nem ad a kijelentéséhez külön magyarázatot. Az igehirdetők inthetnek is, biztathatnak is ezzel az igével: vigyázz, el ne bízd magad, hogy már bent vagy, mindannak ellenére, amit tanultál, amit kegyesen tettél. De kétségbe se ess, hiszen van bemenetel az Isten országába! De miként? Mit kell tennünk? „Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16) Itt fontos az első tagmondat is: először nagyon kell akarni, és mindent bevetve kell futni, hogy az ember számára kiderüljön, emberi erővel nem megy, csak az Úr könyörülete emel be az Isten országába…

2Kir 14.

486. dicséret

Mitől óvakodjunk Jézus tanítása szerint? (37) A hiú dicsőségvágytól! Jézus tanításában a felszínes külsőségektől való óvást is jelenti ez az intés. Ma is nagy kísértésünk a hiú dicsőségvágy, amely a legnemesebb és legszentebb ügyeink mögött is ott lapulhat. Aki elöl áll, legyen mindenki szolgája. Az a hiteles elöljáró, akin látszik, hogy szenvedélye a rábízott ügy, amiért szenvedést is vállal. Az ilyen ember öltözzön fel tisztességesen, de ne hivalkodóan, és úgy álljon a nyilvánosság elé, mint aki nem tündökölni akar, hanem segíteni. Az Úr ügyét csak így lehet szolgálni! (38–39) Jézus óv a szociális bűnöktől, amelyben hiú dicsőség- és uralkodó birtoklásvágyunk felemészti az özvegyek, az elhagyatottak házát. Ide tartozik minden olyan helyzet, amelyben embertelenül bánunk azokkal, akik éppen kiszolgáltatottak nekünk (40). Hány ilyen helyzetben vizsgázunk elégtelenül! Jézus óv a látszatkegyességtől, mert tudunk mi hosszan imádkozni, meg igéket idézni, és felállva máris kibeszéljük a másikat (40). Mivel ez az intés a „vallásos” embereknek szól, kimondhatjuk: Jézus mindhárom intésben a hamis kegyességtől óv…

2Kir 15.

257. dicséret

Jézus intése érvényes ránk mindenkor, akik az Úr követői vagyunk. Vigyázzunk, meg ne tévesszen valaki bennünket! Könyörögjünk, hogy az hasson ránk, ami valóban az Úrtól való, amit a magunk rendszeres, igére figyelő kegyességében is megtusakodtunk és igaznak fogadtunk el, mert az épít és nem rombol, éltet és nem pusztít, Istent dicsőíti és az ő országát építi, amely igazság, békesség és öröm (5–6). Vigyázzunk, a mindenkori vajúdások kínjait ne tartsuk különleges jeleknek, mert ezek mindenkor voltak, hanem legyünk készen úgy, mint akik az Úr kegyelmére hagyatkozva, hitben élnek, és az élet Urát reménységgel várják, hiszen egyedül ő képes a vajúdásból új életet teremteni! (7–8) El ne bízzuk magunkat, mert a saját erőnkből meg nem tudunk állni! Ezért szüntelenül imádkozzunk (18), hogy mindvégig kitartsunk a hitben, mennyei erővel! Könyörögjünk, az Úr ne terheljen minket erőnk felett, és vegye ki szívünkből az aggodalmat! Vigyázzunk, el ne hagyjon bennünket a reménység! Megváltott emberek vagyunk, az Úrban vagyunk, az övéi vagyunk, a vajúdás napjainak van határa, és Isten megrövidíti azokat a napokat (19–20). Érettünk az Úr másokon is könyörül, de az ő kegyelme nélkül mi sem állhatnánk meg! (20)

2Kir 16.

205. dicséret