Kupai-Szabó Kornél
Életüket, munkájukat, szabad óráikat szentelik oda Istennek, a református egyháznak és gyülekezetüknek. Öt kérdés – öt válasz rovatunkban hétről hétre lelkipásztorokat, gondnokokat és presbitereket mutatunk be. Ezúttal Kupai-Szabó Kornél martfűi, rákóczifalvai, rákócziújfalui és kengyeli lelkipásztort, vallástanárt.
1984-ben született, útja a Nyírségből indult, ma pedig szintén lelkész feleségével, Kupai Szabó Tímeával több gyülekezet pásztorolását végzik. 2009-ben kerültek a Nagykunságba. Két gyermekük van, a tizenegy éves Kincső és a kilencéves Panni.
Feleségével mindketten lelkipásztorok: hogyan telnek a mindennapok?
Éljük a sok kis gyülekezetben szolgáló lelkészek tipikus életét, ahol olykor nehéz megtalálni az egyensúlyt a gyülekezeteink és a család között. Rohanunk mi is, mint sokan mások, feladatról feladatra. Hiszen az ember hol a szószéken áll, hol a hivatalban ül, hol takarító, hol vallástanár, hol parkkarbantartó, hol lelkigondozó, hol pályázatíró, hol irodista, hol épületkarbantartó, hol programszervező, és még lehetne sorolni, de akik ezt olvassák, láttak már lelkészt közelről, így biztosan ismerősek ezek a gondolatok.
Hogyan lehet ennyi közösségben jelen lenni?
Röviden: sehogy. Bővebben: nehezen. Hogy mit értek ezen? Hivatalosan négy gyülekezet tartozik hozzánk, amelyek közül Martfű a fő közösségünk, ott élünk a parókián. A többi egyházközségbe hitoktatás, családlátogatás vagy szolgálatok miatt utazunk át. Szoktuk mondani, hogy gyülekezeteiben él az egyház. De bátran mondhatjuk azt is, hogy abban kellene éljen minden lelkipásztor.

Ám több helyen fizikailag képtelenség egyszerre jelen lenni. Nekem állandó lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem tudok egyformán annyit tenni minden gyülekezetért. Az „egy gyülekezet, egy lelkész” modell pedig valószínűleg olyan álom, amely soha nem lesz valósággá. Így hát marad az, hogy többfelé szakadunk, és hol többet, hol kevesebbet tud tenni, szolgálni az ember. De mégis, hálásak vagyunk Istennek, aki kipótolja a hiányokat minden tekintetben. Hálásak, mert elmondhatjuk, hogy sok szolgáló gyülekezeti tag van jelen közösségeinkben, akikre számíthatunk, akik szólnak és tesznek ott, ahol nekünk nincs lehetőségünk.
Gyakran kommunikál az online térben – miért fontos itt is jelen lennie az egyháznak?
Ki lehet nyitni a templomot, és lehet várni, hogy a ma embere majd magától bejön hozzánk, és megkérdezi, mit is akarunk neki mondani. De nem biztos, hogy ez be fog következni. Sokkal inkább a missziói parancs gondolata tűnik életszagúnak. Azaz: miután kinyitottuk a templomajtót, nekünk kell kimenni a világba, és kint is el kell mondani, hogy Isten él és szeret bennünket. E nyitás egyik módja pedig az az online tér, ahol rengeteg időt töltünk. Hiszem, hogy nem ördögtől való a hitvallás ezen útja, hiszen ez is a modern kori reformáció egyik módja.
Sok ifjúsági alkalmat szerveznek. Hogyan lehet megszólítani a fiatalságot?
Egyszerű a válasz: úgy, ha közöttük élünk. Feleségemmel mindketten végezzük a hitoktatás szolgálatát, és mindketten jelen vagyunk az ifjúsági munkában. Ott vagyunk az óvodában, az iskolában, a kamaszok életében. Ők pedig érzik, látják, hogy nem fentről, szószéki magasságokból szólunk, beszélünk hozzájuk, hanem Istenhez akarjuk szeretni őket, gyermek- és kamaszközeli módon.
Hogyan kapcsolódik ki?
Családi kirándulások, autó, lóerő, „benzingőz”, pozitív, felüdítő dallamok és a természet. Ha ezek ráadásul karöltve járnak, akkor igazán ki tudok kapcsolni, fel tudok töltődni.