A királyok könyveinek olvasása Isten népe történetének árnyékokkal teli, ellentmondásos évszázadaiba vezet el bennünket. Bálványimádás, valláskeveredés, engedetlenség, törvényszegés, bűnök, külső és belső politikai játszmák, a pillanatnyi megmaradásért és a megsemmisülés ellen vívott harcok, nagyhatalmak közötti őrlődések, nyilvánvaló vagy később megnyilvánuló bukások, egyéni és közösségi csődök sorjáznak előttünk fejezetről fejezetre. A folyamatot olykor-olykor töri meg egy-egy jó király időszaka, amely reménysugárként világít a történelmi úton.

Júda királyságának és történetének talán legsötétebb fejezete Manassé uralkodása (2Kir 21). Tizenkét esztendős korától egészen hosszan, ötvenöt esztendőn keresztül uralkodott, és utálatosságokat cselekedett. Apja, Ezékiás király Isten útjára figyelt, Manassé azonban mindent tönkretett: újból áldozóhalmokat épített, bevezette a bálványimádást, varázslást űzött, oltárokat állított a Baalnak. „A fiát is elégette áldozatul. […] Sok olyan dolgot vitt véghez, amit rossznak lát az Úr, bosszantva őt.” (2Kir 21,6) Isten törvénye szempontjából teljesen mindegy, hogy az emberáldozatot saját fia személyében milyen politikai megfontolásból mutatta be, ezáltal a legsúlyosabb bűnt követte el.

Ámón király apja, Manassé gonoszságát követte átmeneti, rövid uralkodása idejében. Őt a nyolcesztendősen az ország népe által királlyá tett Jósiás követte (2Kir 21,24). Harmincegy esztendőnyi kiemelkedő királyságát Isten törvénye, az annak való engedelmesség határozta meg. „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr.” (2Kir 22,2) A Ben-Hinnóm-völgyet is tisztátalanná tette, „hogy senki se égethesse el fiát vagy leányát áldozatul Moloknak” (2Kir 23,10).

A megiddói csatában történt korai halála ellenére sokat tett a jövőért, a megmaradásért.