Jézus Krisztus visszajövetele azokban a napokban történik, aminek idejét senki sem tudja, csak az Atya. Ezért mindig készen kell lenni, mert a Gazda elutazott, minket pedig megbízott, hogy tartsuk rendben a házát. Mindig az ő rendjében kell élni és szorgoskodni! Ez a vigyázás nem gürcölés, hanem az Isten rendjét munkáló és őrző, hűséges élet. Ez a vigyázásra intés erőt ad, bátorít: nem hiábavaló a hűség! (32–37) Jézus Krisztus visszajövetelekor minden itteni ragyogás és szemfényvesztés eltűnik, világossá lesz, hogy sokféle magamutogatásunk mit ért. Az Úr azonban nem hagyja sötétségben népét, mert az ő dicsősége tölti majd be az emberi életet. Jézus Krisztus visszajövetele megrendíti az eget és a földet, minden e világi erő összeomlik. Ekkor rádöbbenünk: az itteni erősek ideje lejár. Jézus Krisztus hatalma, megtartó ereje nyilvánvalóvá lesz. Mi az Úr erejében bízunk, és minden erőnk csakis tőle van, amit szolgálatra és őt dicsérő életörömre kaptunk. Addig van erőnk, amíg ő velünk van. Az Úr visszajövetelével az ő megváltó, megtartó szeretetének hatalma teljesedik ki az életünkön. Erre várunk! (25)

2Kir 17.

149. zsoltár

Az asszony váratlan megjelenése, odaadó tette, amellyel Jézus elé önti élete minden eddigi kincsét, a drága kenetet: megdöbbentő. A többiek józan méltatlankodása pazarlásnak tartja az asszony tettét: a kenet árából meg lehetett volna segíteni a szegényeket... Kegyelmi állapot, ha elérkezik életünkben az a pillanat, amikor csak egyetlen helyes viselkedés létezik majd: leborulni az Úr előtt, mindent átadni, mindent tőle várni. Ez az odaadás a Szentlélek műve! Ez az egyetlen tett, ami nem pazarlás, minden másban tékozlunk, ha nem hittel tesszük azt (3–5). Az asszony tette hitvalló, prófétai tett volt, Jézus jelenlétének rendkívüli alkalmát ragadta meg. Királlyá kente a halálba menő Jézust, meglátva benne az örök élet királyát. Maga Jézus magyarázta ezt így, amikor az asszony tettét és az evangélium örömhírét összekapcsolta egymással. Az evangélium: az ő halála és feltámadása. Jézus Ura az eseményeknek, nem elszenvedője. Túlmutat az eseményeken, arra az időre, amikor örömhírként hirdetik majd halálát és feltámadását, mint az egész világ egyetlen és örök reménységét. Az asszony megtette, amit tennie kellett, ez éppen elég. Közben az Isten eszközévé lett. Ez adhat a mi életünknek is értelmet, örök tartalmat, boldogságot; az Úrban! (8–9).

2Kir 18.

269. dicséret

Még akkor is fontos meghallani ezt a jajt, ha Márk a tizenkettőt emeli ki (17), akik mindnyájan méltatatlanok voltak, hiszen Péter is megtagadta (14,71), majd mindnyájan megbotránkoztak az Úrban (14,27). Márk eggyé teszi a tanítványokat a Jézus iránti értetlenségben és hitetlenségben, mint akik mindnyájan kegyelemre szorulnak! De ő is kiemeli, hogy egyvalaki a tizenkettő közül tetten érhetően, pénzért elárulta az Urat! (18) Jaj! (21) Ments meg, Uram, minket! Még akkor is fontos meghallani ezt a jajt, ha azt az erkölcsi üzenetet is levonhatjuk a történetből, hogy Márk írása szerint a tanítványok nem háborodnak fel, hanem szomorkodnak, elsősorban nem megítélik az árulót, hanem magukba nézve önvizsgálatot tartanak, ki-ki magáról feltételezve az árulás lehetőségét: „Csak nem én vagyok az?” (19) Mégis, aki Jézussal együtt mártogat a közös tálba, az ott elhelyezett fűszeres mártásba, annak jaj (18). Jaj annak, aki az egyetlen „Főt” megtagadja, az ősbűnhöz hasonlóan magát az Úrral egyenlővé teszi. Ments meg, Uram, minket!

2Kir 19.

273. dicséret

Jézus tudja, a tanítványok mind csődöt mondanak Jézus szenvedését és halálát látva. Meg is mondja nekik, megbotránkoznak őbenne, nem bírnak el maguktól ekkora erőpróbát. Most pedig, ahogy Jézus bejelentésére reagálnak, különösen kitűnik értetlen vakságuk és hitetlenségük Jézus iránt. Márk hangsúlyozza: a tanítványok mind cserbenhagyják őt (27). Jézusban Isten szerető, pásztori hatalma mutatkozott meg: csakis benne bízva lehetünk egymás lelkipásztorai, viszont e krisztusi lelkület nélkül szétszéled a nyáj. Szép dolog a szabadságról, az egyenlőségről és a testvériségről beszélni, csakhogy mindenkor az a kérdés, hogy ezek miként ölthetnek testet ebben a világban… Először Jézus Krisztusban újjá kell születni. A pásztori szeretet lenne az egyetlen megoldás, ezért szükséges újjászületnünk (Jn 3,7). S a „megvert pásztor”, Jézus harmadnapra feltámad a halálból. Ezt is kijelenti Jézus a tanítványoknak, ezzel biztatja őket. A feltámadott Jézus összegyűjti és újjászüli az elszéledt tanítványokat. Minket a feltámadott Jézus Krisztus gyűjtött egybe, ő jár előttünk, miközben szolgálatunkat végezzük mindenki számára. Egymás pásztorai lehetünk szerte a világon, s ez a boldog lehetőség csak Jézus Krisztusban adott.

2Kir 20.

41. zsoltár

Júdás – egy a tizenkettő közül – megjelent a zsidó Nagytanács által kiküldött templomőrséggel együtt, hogy Jézust elfogják. A rettenet rettenete: Jézus tanítványa nyíltan azok oldalára, sőt élére áll, akik Jézus ellen támadnak. Júdás feladata az volt, hogy megmutassa a helyszínt és félreérthetetlenül jelölje meg Jézust a „júdáscsókkal”. Ez a csók a rabbitanítványok tiszteletének és szeretetének kifejezése volt, most a képmutató árulás eszközévé lesz. Az árulásban éppen az lesz semmivé, ami az életet széppé, nemessé, rendezetté teszi. Az árulásban minden életet tartó értékpillér kihullik alólunk. Az árulás tette mögött azonban rettenetes mélység tátongott. Bármi történik, ments meg minket, Urunk, minden hűtlenségtől, de ettől különösképpen, amelyben téged árulnánk el! (43–45) Ez a rettenet akkor hasít belénk, amikor belegondolunk, miként állunk ki ma Jézus Krisztus ügye mellett. Hirdetjük-e az evangéliumot, Jézus Krisztus megváltó, egyetemes szeretetét mindenki előtt, a ránk bízott krisztusi szolgálatot végezzük? Ránk Jézus Krisztus egész világnak szóló evangéliuma bízatott!

2Kir 21.

432. dicséret

Amikor Jézust a zsidó Nagytanács előtt vádolták, és bizonyítékot kerestek ellene, hogy kivégeztethessék, bizonyítékot nem találtak, és a felbérelt hamis tanúk vallomásai nem egyeztek. Jézus pere rámutat arra, hogy más a jogszolgáltatás és más az igazságszolgáltatás. Rámutat arra is, hogy milyen gyarló minden emberi pereskedés, amely sok esetben, a törvényesség látszatát keltve, gyarló emberi érdekek küzdőterévé lesz. A Nagytanács előtt áll az egyetlen igaz ember, aki ellenében sem bizonyítékot, sem hiteles tanúkat nem tudnak felállítani, ezért amikor a főpap megkérdezte Jézust, válaszol-e az ellene tett vallomásokra, Jézus hallgat. Az ő isteni hatalma, mennyei tisztasága fölötte áll minden gyarló emberi pereskedésnek. Éppen azért áll a Nagytanács előtt, hogy megváltson bennünket gyarló életünk nyomorúságából. Jaj nekünk, ha Jézus nem szól, ha magunkra hagy bennünket ebben az állapotunkban! (60–61) Jézus azonban csak időlegesen hallgat, nem hagy bennünket halálos állapotunkban. Éppen ez küldetésének lényege. Amikor a főpap a lényegre kérdez rá, személyének titkára: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?” – Jézus már felel, mert a lényegi kérdést nem hagyja válasz nélkül. Kijelenti a Nagytanács előtt, hogy ő az Isten Fia, a Megváltó, és kijelenti azt is: nem tudják őt legyőzni, mert halála és feltámadása után az Atya jobbjára ül, és onnan jön el majd magához venni övéit (61–62).

2Kir 22.

153. dicséret

Az ember tud nagyokat mondani, mi mindenre képes ő maga. Aztán amikor valami váratlan ütés éri, képes mindannak ellenkezőjére: letagadni a korábbiakat, esküdözve átkozódni is. A kettő között minden egyébre képes az ember, ha korábbi, önhitt állításai mégsem érvényesültek: képes a korábbi mércét lejjebb vinni, hogy magát igazolja; másra hárítani a felelősséget, s képes sikernek láttatni a kudarcot. Más a szép napokon magabiztosan fogadkozni, és más a próbatételek idejét a saját bőrömön megélni, testben és lélekben elszenvedni… Ne botránkozzunk meg azonnal ezen az átkozódó tagadáson! Van-e szabadulás e nyomorúságból? Péter átkozódott, aztán sírva fakadt. Sokféle sírás van. Az Isten Lelke által támasztott sírás annak beismerése, hogy azt hittem, erős vagyok, és kiderült, semmire sincs erőm az Úr kegyelme és ereje nélkül. Péter sírása ilyen volt. Ez a sírás, a bűnbánat sírása a világ minden nyomorúságára is érzékeny: látva azt a sok szenvedést, amelyet egymásnak okozunk. Ez a sírás megszomorodás a bűn, a halál, a gonosz hatalmán. Ha sírtok is, a feltámadott Úrban sírjatok, azzal a reménységgel, hogy nem a sírásé a végső szó. Úgy sírjatok, mintha nem sírnátok. Másokat ne fárasszatok a sírással! Az Úrban, az Úr előtt sírjatok…

2Kir 23.

264. dicséret