... romboljuk családi és társas kapcsolatainkat tudattalanul. Nemcsak nyílt agresszióval, veszekedéssel, hanem elvárásainkkal, érzelmi zsarolással, manipulációval. Amikor például valakinek utólag mondjuk, hogy mit vártunk, mit szerettünk volna tőle, miben kellett volna segítenie, de nem szóltunk, mert nem akartuk zavarni a kérésünkkel. Gondoltuk, hogy nem ér rá, más feladata van, fáradt, mások is igénybe veszik, és egyébként sem akartuk megterhelni. Alázatba csomagolt, csöndes, burkolt szemrehányás. Nincs hangos szó, sőt talán mosollyal is kísért, de megsemmisítő szavak. Kivédhetetlen. S a helyzet, az ügy is helyrehozhatatlan, mert már késő. Elmúlt az adott idő, az alkalom, nincs lehetőség jóvá tenni a mulasztást. Ezek hallatán az áldozatunk igyekszik utólag megtenni, bepótolni, amit vártak tőle, a segítségadás, a jótevés íze azonban megkeseredik.

Bűntudatot keltettünk a másikban. Kiemeltük saját jóságunkat és figyelmességünket a másik rovására. Mártírszerepben tetszeleghetünk, miközben magunk alá gyűrtük a másikat, hatalmunkban tartjuk, azaz manipuláljuk. A lekötelezettünk lett, hogy figyeljen ránk, legyünk fontosak neki, legközelebb találja ki a gondolatainkat is. A legrosszabb ebben az, hogy magunk sem tudjuk, hogy mit teszünk ezzel, milyen viharokat okozunk a másikban. A bűntudat mellett haragot, fájdalmat és önvádat.

A legtöbb ember tudattalanul csúszik ilyen kommunikációba, mert nem tudja, talán nem is akarja tudni, mi van a lelkében, milyen gyerekkori sérelmek és tapasztalatok nyomán alakult ki benne ez a magatartás. Őt is manipulálták, ő is így követelte ki a figyelmet a szüleitől, a felnőttektől. Csalárd a szívünk. Játszmákat játszunk, hogy ne kelljen szembenézni magunkkal és egymással, szükségleteinkkel, igényeinkkel, azzal, hogy egymásra vagyunk utalva. Félünk nyíltan kérni és elfogadni. Bujkálunk. A legtöbben ügyeskedve, körülírva, nem egyenesben üzengetünk, bírálunk, kritizálunk, becsomagolva mondanivalónkat: „A fiamnak vagy lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle.” Tapintat vagy gyávaság? Ki-ki maga tudja. Attól függ, milyen indulat vezérel, milyen szívvel tesszük.

„Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek” – mondja Jézus (Lk 9,55). „Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem.” (Zsolt 51,8) Isten Lelke mutatja meg, hogy mi az igazság, ő leplezi le csalárdságunkat, álnokságainkat. Tőle kérjük bűnbánattal a gyógyulást: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (12 v)