... és rejtőzködünk, néha éppen a szavak, a beszédünk mögé – állapítottuk meg előző írásunkban elromlott kapcsolatainkról gondolkodva. Elrejtjük egymás elől valódi arcunkat. Habár nem tudjuk, hogy milyen is az igazi valónk, mert nem ismerjük magunkat, de úgy sejtjük, hogy szégyellni és rejtegetni kell. Félünk a lelepleződéstől, a kritikától, általában attól, hogy nem fogunk megfelelni az elvárásoknak. Félünk a megmérettetéstől és az alulmaradástól, a hátratételtől és a büntetéstől.

A félelmeinknél csak a szégyenérzetünk nagyobb. Nem is kell pontos bűnt megnevezni ahhoz, hogy megjelenjen és eluralkodjon rajtunk a szorongás. Ezekre az ösztönös és örökölt érzésekre aztán torz válaszokat adunk úgy, hogy védekezésül mi támadunk, bírálunk és ítélkezünk mások fölött, mielőtt ők tennék meg ezt velünk. Hogyan jutottunk ide? Miben gyökerezik, miért mérgezzük egymást?

Néhány éve sok szó esik az úgynevezett mérgező szülőkről és családokról, ahol hatalmi szóval, megfélemlítéssel nevelnek, alkoholizmus vagy más szenvedélybetegség okoz traumákat. A gyerekek felnőve többnyire ugyancsak mérgező szülők, tanárok, házastársak lesznek, mert – noha szenvedtek tőle – ezt a mintát kapták, ezt ismerik. Ez a szorongás és szégyen, bűntudat és félelem, uralkodás és versengés észrevétlenül és tudatlanul örökítődik tovább a következő nemzedékre.

Az „atyáinktól örökölt hiábavalóság” (1Pt 1,18). Szüleink és nagyszüleink gyakran azt a családi hagyományt kapták örökül őseiktől, hogy nem szokás érzésekről és vágyakról beszélgetni őszintén, elmondani, átbeszélni a konfliktusokat és gyógyítani a lelki sebesüléseket. De utólag is rehabilitálhatók a viszonyok és kapcsolatok, megértéssel kisimíthatók a családi krónikák lapjai. Ennek gyümölcse pedig békés együtt- vagy különélés lesz a rokonokkal.

Ahhoz, hogy megszakítsuk az örökölt kényszerű mintát, láncot, helyes önismeret és tudatos önvizsgálat kell. Egy önsegítő csoport, pszichológus szakember, lelki vezető sokat segíthet. Keressünk ilyet! Gyakorolhatunk gyülekezeti közösségeinkben is, ha képesek vagyunk biztonságos, őszinte és befogadó légkört nyújtani. Egyedül azonban nem tudunk szabadulni a múltunktól, nem tudjuk kiváltani magunkat lehúzó erejéből.

A mennyei Atya állítja helyre szeretetével sérült énünket, tisztítja mérgezett kapcsolatainkat, hogy gyógyuljunk, másoknak derűt és békességet adjunk. „Nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (1Pt 1,18–19)