„Emberé a munka, Istené az áldás” – mindkettőre szükségünk van ahhoz, hogy megtörhessük és szánkba vehessük a kenyeret. A kenyértörésnek kettős értelme van, azokra is vonatkozik, akik ellenségek lettek, kenyértörésre került sor közöttük, s azokra is, akik jóban vannak egymással. Ugyanis az asztalközösség ősidők óta rituális, sőt szakrális jelentőségű: a kenyér közös megtörése és fogyasztása mindig közösséget teremt, illetve a már meglévőt elmélyíti. A hála és az áldás jellemzi azt a kenyértörést, közös étkezést, ahol tudatában vannak annak, hogy a kenyér ajándék.

Ennek a két fogalomnak, a hálának és az áldásnak a görög elnevezése az eucharisztia, amely a liturgiában Jézus megtöretett testét és kiontott vérét jelenti számunkra. Mert ama szent vacsorán a keresztre készülő Krisztusról ezt mondja az evangélista: „Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26–28).

Az úrvacsora testi-lelki táplálék és erőforrás számunkra is, hiszen mi, emberek pszichoszomatikus lények vagyunk. Krisztus kenyerének a megtörése azt jelenti, hogy az igazi szeretet töredelmes szeretet, vagyis áldozatokkal jár. Szép magyar nyelvünkben a törődni szóban is benne van a szeretet töredelmes, áldozatos mivolta. Egyébként a kenyér és a bor ugyancsak töredelmesen születik (Gyökössy Endre). A búzaszem a földbe esik és meghal, miután kisarjad, szárba szökken, kalászt érlel, learatják, a kalászt kimorzsolják, szemeit megőrlik, majd a lisztet kemencében megsütik. A szőlőt is szüretelik, majd préselik, hordóban érlelik. Mindez arra figyelmeztet bennünket, hogy a töredelem, olykor a megtöretés is hozzátartozik az életünkhöz.

De az élet kenyere Jézus, és aki ebből eszik, az maga is kenyérré lehet az éhezők számára. Az ő kenyere kegyelemkenyér, Isten irgalmas szeretetének a kiábrázolódása, amelyet sem kiérdemelni, sem megszolgálni nem lehet. Ezért aztán sokan el sem fogadják mondván, hogy ők nem koldusok, nekik nincs szükségük kegyelemkenyérre. (Régen a szegény, elesett emberek éltek úgynevezett kegyelemkenyéren.). Isten kenyere, Krisztus valójában a kegyelem kenyere, amely mindig kiengesztelődés által tölti be a célját.

A kenyérben és a borban Isten önmagával ajándékozza meg az embert, a benne való létezés örömével, a hála boldogító érzésével, s az áldás földöntúli erejével. Mert nem csak a testnek, a léleknek is szüksége van kenyérre, az Isten elfogadó szeretetére és bátorító áldására, mely az úrvacsorában és a mindennapi kenyérben érkezik hozzánk, hogy megérintse a szívünket, megerősítse a lelkünket.