Sokféle adósság terhelhet bennünket. Nagy nyomás lehet egy banki kölcsön. Életünk adósságai azonban sokkal nyomasztóbbak: elromlott kapcsolatok, eltékozolt évek, rossz döntések, gyengeségek… Ezek követelnek, vádolnak minket (14). Kegyelemnek vegyük, ha nyomaszt az adósság követelése. Mert ezzel már elismertük az Isten rendjét. Isten eltörölte az adósságunkat, mindazt, ami terhel bennünket; nem követel, nem vádol az Isten, pedig joggal tehetné ezt. Isten odaszegezte az adóslevelünket a keresztfára. Ez nagypéntek evangéliuma. Ez Jézus Krisztus megváltó halálának ajándéka számunkra. Nagy teher az adósság, a bűn; de halljuk meg, fogadjuk el, hogy Isten Jézus Krisztusért megbocsátott nekünk, felmentett bennünket, és miként Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból, ővele együtt minket is új és örök életre keltett (11–13). Nincs adósságunk, ami vádoljon és követeljen, hiszen Krisztus diadalmaskodott minden rossz gondolat, ártó hatalmasság felett (15). Kegyelem alatt vagyunk, ha ezt meghallhatjuk és elfogadhatjuk. Ez a legfontosabb üzenet. Aki Jézus Krisztusban van, nincs kiszolgáltatva emberi követelményeknek, noha új emberként is betagolódik e világ rendjébe (8–10).

Ez 24.

106. zsoltár

Jézus Krisztus ügyét is kegyességi versennyé akarta torzítani a kísértő. Már az első keresztyének küzdöttek ezzel a problémával. Pál e tévtanítók ellen hadakozott. Ezek tették fel a kérdést: ki az igazabb keresztyén? Ezzel az emberi teljesítményre tették a hangsúlyt (16–18; 23). Minden korban más és más a feltétel, a kötöttség (20–21). E tévelygés ma is kísért bennünket, a felekezetekben is jelen van: a névleges keresztyének, a hagyományos keresztyének és a hívők. De közöttük is azonnal létrejön a polarizáció: hívők, még hívőbbek, leghívőbbek, szuperhívők, sztárhívők… E versenyben észre sem vesszük, hogy végképp nem figyelünk a Világ Világosságára, a Krisztusra, aki a valóság (17). Észre sem vesszük: e versenyben embertelenekké és istentelenekké torzultunk; embertársaink és az Úr helyett árnyékokra figyelünk, nem a valóságra (18). Így lehet a hit és maga az egyház is olyanná, ami egyre távolabb kerül az emberektől, a való élettől, a valós problémáktól. Pál kimondja: mi meghaltunk a Krisztussal együtt (20). Így ezeknek az emberi követelményeknek sem kell megfelelnünk, mert ezek csupán emberi rendelések (22), valójában azonban semmi értékük és hasznuk nincs, miközben felfuvalkodottsághoz vezetnek, és eltávolítanak az Úr kegyelmétől (23).

Ez 25.

459. dicséret

Áldott legyen az Isten e szent elrejtettségért! Olyan ez, mint az életmentő bárka az özönvíz idején. Mint az akvárium a halak számára, amelyeknek ez nem rabság, hanem gondoskodó szeretet, miközben odakint életveszélyes minden. Aki Jézus Krisztusban van, burokban él. Isten megváltó szeretetének védőburka ez, amelyet soha senki nem törhet át. Az Isten védelmez minket, nála nincs hatalmasabb! (3) E védelem testet ölt házasságban, családban, gyülekezetben, egy ihletett alkotás hatása által. S egy időre való elvonulásban is, ahogy ezt Jézus is gyakorolta (Mk 6,31). Vannak védett helyek és idők, ahol és amikor ez az oltalom megtapasztalható: ház, egyház, haza, kultúra, identitás – Isten oltalmazó szárnyai. Nagy támadásoknak vannak most kitéve ezek. Saját házunk, kertünk Isten oltalmának látható jelei (Mik 4,4). Ám e védelem nem kivonulás. Azt jelenti, Isten elküld bennünket a világba, de a mindenre elégséges védelemmel küld. Szolgálatunk lényege: nagyon is kell törődni a földiekkel (2), krisztusi, gondoskodó, evangéliumi szeretettel. De nem a földiek, kudarcok határozzák meg szolgálatainkat, hanem a krisztusi bizonyosság. Az odafentiek megáldják a földieket. Isteni védelmünk mindig erőt, reménységet ad nekünk az úton.

Ez 26.

450. dicséret

A krisztusi ember „levetkőzte” a régi embert (3,9), megöldökölte tagjaiban a régi ember bűneit (3,5). Az apostol meghatározza, miért bűnös tulajdonságok, amelyeket felsorol. Egyrészt mert ezekért haragszik az Isten, hiszen e bűnök az Isten – mindent jónak teremtő – rendjét teszik tönkre, ezért magát az emberi életet zilálják szét (3,6). Másrészt mert csak e földre irányulnak (3,5), nem keresik az Isten dicsőségét és a másik ember javát, csak az önérdeket követik (3,5–9). A krisztusi ember bármit szól és tesz, azt hálaadással, az Úr nevében teszi, mert ez valójában az Úr cselekvése őáltala (12–16). Az apostol tehát hangsúlyozza, ezek nem bennünk rejlő tulajdonságok. Ezek Jézus Krisztus tulajdonságai, itt az ő szeretetéről, békességéről van szó (15–17). Isten szentjeiként és szeretteiként azt a csodát éljük át, hogy Krisztus kezd el élni, szólni bennünk (12), megújítja tagjainkat. A saját erőnkből csak az említett bűnlistára futja. Csak Krisztusban, Krisztus által lehetséges megújulni, egyébként minden marad a régiben! (3,11) Könyörögjünk azért, hogy Teremtőnk képmására megújuljunk, és egyre jobban megismerhessük őt, egyre inkább ő vegyen lakozást bennünk, ő legyen az életünk Ura, ő legyen minden mindenekben! (3,11) Ez jó! Csak ez a megoldás!

Ez 27.

57. zsoltár

Lélekből, azaz lelkesen tenni valamit – azt jelenti: abban ott vagyok én is, mint aki odaadóan nyitott a másik iránt. Ez az odaadás – vagy gyakran inkább annak hiánya – azonnal érezhető, amint a másik emberhez fordulok. A hivatalnok korrekt a paragrafushoz, sémához, és nem lép túl a másikért az előíráson. Az ügy megeszi az embert. Ilyen lelketlen hivatalnokokká kezdünk torzulni. Az apostoli intésben szereplő lelkesedés azonban több mint lelkünk buzgósága. Több a lelkünk érzelmi kitöréseinél, több túlbuzgóságánál is. A lelkünk intenzitásával ugyanis nem odaadóvá leszünk a másik ember számára, hanem azzal csak magunkat erőltetjük a másikra. E lelkesedés – amiről az apostol szól – akkor áldott, ha abban Isten Lelke munkál. Így az Úr eszközei lehetünk, és megörvendeztethetjük mások életét, miközben nem marad el a viszonzás (24): aki ad, maga is felüdül (Péld 11,25). Odaadó lelkületünk mozgatója azonban nem a viszonzás, hanem a hála, hiszen mi már mindent megkaptunk az Úrtól. Minden odaadó lelkület „Lélekből lelkesen”, ebből a bizonyosságból fakad. Mi már megkaptuk az örökséget, ezért minden odaadó lelkesedésünkkel az Úr Jézus Krisztusnak szolgálunk (24).

Ez 28.

64. zsoltár

A hívő ember nemcsak belátja az imádság egyetlen lehetőségét, hanem gyakorolja is, ráhagyatkozik az Isten megtartó kegyelmére. A hit embere és Isten hívő népe másokat is, közbenjáró könyörgésben, az Úr megtartó kegyelmére bíz (2). Az imádságban kitartók vagyunk (2), mert a szüntelen imádságban (1Thessz 5,17) éppen azt valljuk meg: az Úr elé járulva a legreménytelenebb helyzetet is reménységben éljük meg, illetve e reménységért könyörgünk, miközben rábízzuk magunkat az Úr tökéletes akaratára, aki csakis jót akar nekünk. Az imádság nyitánya, forrása a hálaadás (2), hiszen Isten szabadítása már a miénk. Isten Jézus Krisztusban már mindent szépen elintézett. Az imádkozó közösség és ember bizonyos efelől. Az imádságunk tárgya könyörgés másokért, rendszeres könyörgés az Úr ügyéért, az evangélium hirdetéséért, a látható egyház szolgálatáért és szolgáiért, a krisztusi örömhírért (3). Szabad és kell önmagunkért is könyörögnünk, hogy hirdethessük a Krisztus titkát. S ha kell, áldozatot is tudjunk hozni a Krisztusért, mint a fogoly Pál. Aki imádkozó ember, megkapja a bölcsességet, az Úrtól való kedvességet, hogy mindenkinek helyesen tudjon felelni (5–6).

Ez 29.

156. dicséret

Jézus Krisztus evangéliuma bátorít (8). Szükségük van e bátorításra: Pálnak (11), testvéreinek, szolgatársainak is. Nekünk is, akiket ma érint meg az Isten Igéjének örömhíre. Nincs bátorítóbb üzenet Jézus Krisztus evangéliumánál. Csak ez az, ami igazán bátoríthat. Isten Igéjét csak úgy szabad hirdetni, hogy abban felragyogjon az evangélium, és annak végső kicsengése a bátorítás legyen. Rudolf Bohren írja: a prédikáció – és minden keresztyén bizonyságtétel – végső mércéje, hogy abban megszólal-e a hallgató számára is megragadható módon a krisztusi bátorítás: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” (Mk 6,50) Jézus Krisztus evangéliuma testvéri közösséggel ajándékoz meg. E közösség tud a másikról, ahogy az apostol tudott a kolossébeliek dolgairól (15–17), és azok is Pál helyzetéről (7–9). E közösség akkor áldott, ha tapintatos, amelyben tudomásul vesszük: különbözőek vagyunk, együtt mégis testvérek az Úrban. A Jézus Krisztusban újjászületett életünk nem számolta fel személyiségünket, helyzetünk is különböző maradt. A testvéri közösségben nem lehetnek olyan dominanciák, amelyek ráülnek a közösségre.

Ez 30.

136. zsoltár