A heti bibliai részhez – Isten viskója

A 76. zsoltár a hatalmas Istenről szól. Az ellenség legyőzését énekli meg, az igazságtétel pillanatát, amikor mindazok, akik az Úr választottaira gyűlölettel tekintenek, elnémulnak, míg végül elcsendesedik az egész föld. Az alázatos, aki nem saját erejében bízik, ekkor tapasztalja meg az Úr szabadítását.

Az ígéret alapja az, hogy Isten népével van, a költői nyelv szerint ott sátorozik a Sionon. Ez a kifejezés számunkra ideiglenességet, sérülékenységet tükröz, de a Szentírás itt nem a templomot, a kőből készült Isten-házat emlegeti az Úr lakóhelyeként, hanem olyan héber kifejezést választ, amit magyarra legszívesebben tákolmányként, kunyhóként fordítanánk.

A zsidóság jól ismert ünnepi szokása volt és maradt, hogy évente kalyibákat ütöttek össze, és néhány napig abban laktak, így emlékezve a pusztai vándorlás kiszolgáltatottságára, egyúttal Isten megőrző kegyelmére. Itt ugyanezzel a szóval jelöli Isten lakhelyét a szöveg: az Úr lakóhelye egy sátorszerűség; innen zendül fel ítélő szava, amely félelmetes minden ellenségének – de ezt a szót választottai reménykedve várják.

Két dolgot értünk meg ebből a zsoltárból. Az első az ismétlődő megnevezés: az Urat következetesen félelmetesnek nevezi ez a pár vers, aki megkérdőjelezhetetlen erővel semmisíti meg az ellenséget. A modern ember ezt kegyetlennek, de legalábbis eltúlzottan keménynek érzi, csakhogy Isten azért arat diadalt, hogy örökre véget vessen a háborúságnak. Az elerőtlenedő harcosok (6) nem ragadnak többé fegyvert, megsemmisülnek a gyilkolás eszközei (4).

A második jellegzetesség ehhez hasonló: Isten azért ítél, hogy felragyogjon igazsága minden ember előtt. Az ő ítélete az alázatosok szabadulása. Az Úr, aki hatalmas, mennyben lakozó, földi hajlékában segítségül hívható. Ez a hajlék nem több egy viskónál. Mégis, aki onnan előlép, az egész világ megkérdőjelezhetetlen Ura. Nem a falakból árad az erő!