Didi Xénia

Életüket, munkájukat, szabad óráikat szentelik oda Istennek, a református egyháznak és gyülekezetüknek. Öt kérdés – öt válasz rovatunkban hétről hétre lelkipásztorokat, gondnokokat és presbitereket mutatunk be. Ezúttal Didi Xénia lelkipásztort kérdeztük.

Nyíregyházán, 1992-ben született. Egy kis szatmári faluban, Szamosújlakon nőtt fel, majd a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen tanult, Szentesen volt segédlelkész, 2018-ban szentelték lelkésszé. 2019 márciusában tért vissza Szatmárba: Panyolán és Olcsvaapátiban szolgál.

Hogyan döntötte el, hogy lelkész lesz?

Tizennyolc évesen egy őszi napon Auschwitz-Birkenauban álltam, és azt éreztem, lelkésszé kell válnom. Amikor hazajöttem, meggyőztem magamat, hogy nem lehet. Egy hónappal később újra ott volt bennem az érzés. Akkor minden korábbi tervemet elengedtem, és tavasszal jelentkeztem a teológiára. Ma már tudom, hogy amit éreztem, Isten elhívása volt. Hogyan döntöttem el? Nem hiszem, hogy erről én döntöttem. Különös, de csak tettem, amit Isten kért tőlem.

Mit jelent az életében a szatmári föld szeretete, ahonnan elindult és ahová visszatérhetett?

Szatmár szülötte vagyok, és soha nem tudtam igazán elszakadni ettől a földtől. Ha távolra kerültem, mindig honvágyat éreztem. Bennem mindig erős volt a ragaszkodás a gyökerekhez. Úgy neveltek, hogy soha ne feledjem, honnan indultam, és hűséges legyek azokhoz, akiket az Isten nekem ajándékozott. Szeretem a földet, ahol születtem, hálás vagyok Istennek, hogy végül hazatérhettem. Azért nagy áldás számomra itt szolgálni, mert megértem a helyben élő embereket, ismerem az életüket, osztozom a sorsukban, örömeik és fájdalmaik nem idegenek előttem. Miközben sokan elmennek innen, én – ellentétes irányban haladva – megérkeztem ide. Úgy érzem, azért, hogy egész életemmel az evangéliumot hirdessem. Amíg élnek itt emberek, nekünk van itt dolgunk.

Milyen az élet a gyülekezetekben, amelyekben szolgál?

Két kis gyülekezetben szolgálok. Olyanok vagyunk, mint egy család, ismerjük és szeretjük egymást. Küzdünk mi is sok nehézséggel, egyre kevesebben vagyunk, lassan kiüresednek a falvak. De a harangok szólnak, istentiszteletekre és bibliaórára hívnak.

Didi Xénia Fotó: archívum

Ősszel elcsendesedik a falu, de ilyenkor is van élet, őszi munkák közben igazi menedékünk a templom. A falu közepén áll. Itt találkozik egymással az életünk.

Ha össze kellene foglalnia: mi az ön missziója, ügye, mit mondana?

Vetni és világítani. Vetni a magot, az isteni szót az emberi szívekbe. Világítani, de nem a saját fényemet, hanem az isteni fényt tükrözni. Az Istentől kapott élettel őt kell hirdetnem: beszélni és élni az evangéliumot, vállalni a szeretet kockázatát. Lelkészként és emberként is. Ahogyan mindenkinek, aki Krisztust követi.

Szabadidejében nagyon szeret olvasni, írni. Kik voltatok önre a legnagyobb hatással, és hogyan tudja ezek által kifejezni a hitét?

Nagyon szeretem a szépirodalmat. Kaffka Margit, Szabó Magda, Polcz Alaine és Nemes Nagy Ágnes vannak rám a legnagyobb hatással. De az elmúlt egy évben elkezdtem egyre több kortárs művet olvasni. Tóth Krisztina, Tompa Andrea, Elena Ferrante és Anna Gavalda munkássága áll közel hozzám. Úgy gondolom, hogy a legfontosabb könyv a Szentírás. De az Isten nagyon kreatív, sokféle eszközt ad a kezünkbe, hogy őt hirdessük. Miért ne lehetne a szépirodalom is ilyen eszköz? Működik olvasókör is a gyülekezetünkben, minden hónapban van egy közös könyvünk. Ezeket a műveket együtt átbeszélve saját életünkről és hitünkről is szólunk, vallunk. Ezekért az estékért nagyon hálás vagyok.