A Timóteushoz írt első levél az első keresztyének életébe enged bepillantást sok, ma is érvényes tanulsággal. Az 5. rész elején az özvegyekről való gondoskodást részletezi. E jó cselekedet azért volt fontos, mert akkor nem volt állami nyugdíj. A támasz nélkül maradt özvegyeket a gyülekezet látta el. Kitér a gyülekezeti tisztségekre is: „Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi; megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas” (1Tim 3,2).

Püspök szavunk eredetije görögül episzkoposz, szó szerint odanézőt, ráfigyelőt jelent. Eredetileg ő vigyázott az összejövetelek, különösen az úrvacsora és az akkor nagyon fontos naponkénti közös étkezések rendjére, és részt vett a tanításban is. „Ugyanígy a diakónusok is tiszteletre méltók legyenek, nem kétszínűek, nem mértéktelen borivás rabjai, nem haszonlesők, hanem olyanok, akikben megvan a hit titka tiszta lelkiismerettel. De ezeket is meg kell vizsgálni előbb, csak akkor szolgáljanak, ha feddhetetlenek.” (1Tim 3, 8–10)

A diakónusok feladata volt az adományok kezelése, ebből a közös étkezések lebonyolítása, az asztalok körüli szolgálat. Ezért fontos a megbízhatóság, a józan, nem borissza életvitel. „A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak.” (1Tim 5,17) A presbiter vént jelent, de itt nem annyira az életkort, mint inkább a hitben való érettséget.

Amikor a gyülekezetek a Krisztust elfogadó pogányok közt születtek meg, természetes volt, hogy akik először hitre jutottak, azokat tekintették presbitereknek. Feladatuk volt a vezetés, az igehirdetés és a tanítás, a szolgálatuk inkább a mai lelkipásztori munkának felelt meg.

Ma is érvényes, hogy aki szolgálatot vállal, Isten dicsőségére végezze!