E hétre rendelt zsoltárainkban egymás után háromszor olvassuk: „Uralkodik az Úr!” (Zsolt 96,10; 97,1; 99,1) Az egész teremtettség, láthatók és láthatatlanok zengik és hirdetik a nagy, hatalmas és minden istennél nagyobb Úr uralmát és erejét. Ítélete igazságos, kegyelme kifogyhatatlan, hűsége végtelen. Csodákat tett és tesz, nem csupán népével, hanem minden néppel és nemzettel. Ő egyedüli, valódi Úr és Isten, királyok királya. Nem olyan, mint a bálványok, amelyeknek nincs hatalmuk, erejük, szavuk, nem teremtettek semmit, hanem emberek teremtették és alkották őket.

Isten uralmának, királyi hatalmának, felségének e világon történő meghirdetésére, kinyilvánítására nem az Úristennek van szüksége, hiszen uralmának nincs és nem lesz vége. Egyrészről Isten népének hitből fakadó kötelessége, hogy szívből jövő új énekkel Isten uralmát megénekelje és kihirdesse, tanúbizonyságot tegyen róla e világban; másrészről reménységünket és hitbizonyosságunkat viszonylagos, mulandó, értékvesztett világunkban saját magunk számára is újból és újból meg kell fogalmaznunk. „Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében levő nyáj vagyunk.” (Zsolt 95,7)

A babiloni fogságból való hazatérés jövőképe, a romok megvigasztalása az, hogy abban a reménytelen helyzetben is van, aki kimondja és hirdeti: „Milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!” (Ézs 52,7) Pilátus is Jézus királyságát akarja kivizsgálni, de Urunk ezt mondta neki: „Az én országom nem e világból való.” (Jn 18,36) Krisztus a vállán hordozta uralmát, és e királyság növekedésének nem lesz vége (vö. Ézs 9,5–6) Szenci Molnár Alberttel valljuk mi is: „Az Úr országol és regnál nagy jól.” (RÉ 99,1)