Mikor jutott hitre?

Visszaidézem az általános iskolai hitoktatóm szavait hitünk alapjairól, most is a fülemben csengenek. Amire különösen emlékszem, az „az Isten háta mögött” mondáshoz kapcsolódik: „Isten háta mögött nem lehet lenni, mert Isten Mindenható, a mindenség Ura.” Gyermekként ezek az apró dolgok a gondolkodásomban rámutattak arra, hogyan kell az Isten-kérdést megközelíteni, felnőttként pedig igyekeztem átgondolni, értelmezni többek között a filozófia és a tudomány szemszögéből, és megerősödtem bennük. Nem egy pillanathoz kötném ezért a hitre jutásomat, az azonban biztos, hogy az általános iskola világában gyökerezik.

Fiatalon lett presbiter, hogyan élte ezt meg, és mi a célja ebben a pozícióban?

Őszintén örültem. Ha nem elhívásnak fogjuk fel, hanem csak pozíciónak, nem éri el a célját. Azt szeretném megérteni, mire hív az Úr, hogy abba az irányba tudjak menni. Tudatosan választottam egyébként az Árpád-téri gyülekezetet. A családi hagyományok vezettek ide, de a lelkipásztorunk, Veres János prédikációit hallva nem volt kérdés, hogy itt maradok.

Mi hívta életre a Szólj be a papnak! rendezvényt?

2017-ben, a reformáció emlékévében azt beszéltük a testvérekkel, hogy emlékezni arra kell, ami már nincs, ezért a reformációra ne lezárt eseményként, hanem olyan valamiként tekintsünk, amit a krisztusi alapokra helyezve mi is tovább tudunk vinni.

Ezért döntöttünk úgy, hogy csináljunk valami ahhoz hasonlót, mint ami anno a reformáció volt. Baráti körben találtuk ki, végül én maradtam benne, és egy 15-20 fős önkéntescsapat épült ki köré.

Mit szeretne átadni a gyermekének?

Sokan úgy gondolják, hogy a gyereküknek olyan fajta hitben járást kell folytatniuk, ami a szülőkre volt jellemző. Én azt szeretném neki megtanítani, hogy találja meg az útját Istennel, de az lehet teljesen másfajta út, mint az enyém. A lényeg, hogy legyen.

Mi az élete vezérigéje?

Általában hordozok magamban egy igét és azt közelebbről megvizsgálom. Ami most foglalkoztat: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) Én úgy értem ezt az Igét, hogy sokan, akik „nagyon hívőnek” gondolják magukat, állandóan az Úr nevét hívják, mert nem ez számít, hanem az, hogy cselekedjük-e az Atya akaratát. Ezt állandó figyelmeztetésnek fogom fel, állandó önvizsgálatra hívásnak, hogy ne a formalitásokban, ne a külsőségekben vesszek/vesszünk el, hanem próbáljuk meg megérteni az Atya kívánságát, és ahhoz igazítani a tetteinket. Ezt az Igét most aktuálisnak is érzem, hiszen az a kérdés mindig is foglalkoztatott (mert a keresztyén újságírásban is járatos vagyok), hogy vajon tényleg az jelenti-e a Krisztus melletti kiállást, a legnagyobb hitvallást, ha formálisan, de hangosan kiabáljuk az Úr nevét, vagy az, ha csendben maradunk, mélyebbre nézünk, kicsit érleljük a dolgokat és úgy próbálunk megváltozni.